Everything for You

32. rész: Igaz kezdet

Az életben néha pont akkor történik változás, mikor már feladtál minden belévetett reményt. A földre kerülsz, tehetetlenül, összetörve, és úgy érzed, az egész univerzum kifogott ellened. Mert nem számít mennyire nyújtottad a kezed valami felé, sosem voltál képes elérni azt.

Deku számára Bakugou mindig is elérhetetlen helyen volt, ahová ő sohasem képes felkapaszkodni. Egyre csak haladt a fiú felé, de néha csak még távolabbnak érezte őt. Küzdött és küzdött, fáradhatatlanul mégis mindhiába, azonban egyetlen egyszer sem adva fel reményét, hogy egyszer utoléri, megragadja kezeit és együtt rohannak tovább a jövő felé. És mikor végre közeledett volna hozzá, elvesztette őt.

Minden reményét feladta, hogy valaha is együtt lehetne a fiúval. Kacchan elment, egyedül hagyva őt ebben a nélküle teljesen értelmetlen, céltalan világban. Deku úgy érezte, épp nemrég kezdődött el igazán az élete, most pedig mintha egy csapásra véget is ért volna.

És amikor meghallotta azt a jól ismert rekedtes hangot, az élet visszatért, a remény egyszeriben visszaszállt, és a megkönnyebbülés könnyei megállíthatatlanul hullani kezdtek.

Bakugou felszisszent oldalába hasító fájdalmától, ahogy megpróbált felülni. Hátát a falnak támasztotta, hunyorogva nézett a meghatott Dekura. Minden mozdulatakor sajgott egész teste, nagyon nehezen vette a levegőt. Nem tudta, hol van, hogy került oda vagy mi történt pontosan, de addig, míg riválisa vele volt, biztonságban érezte magát.

Fájó oldalára pillantott, ahol a lövés érte. Ruhája anyagát átjárta a vér, élénk vörös foltot hagyva rajta. Kezét sebének szorította, pirosra festve ezzel a mozdulattal ujjait. Megkínzott, szakadozó hangon szólalt meg.

- Vé... Vérzek... - állapította meg, a lövés okozta sokktól elfelejtve az ájulásakor történteket. Meggyötört arckifejezéssel nézett fel Dekura, aki aggódva kapott kezei után.

- Meglőttek. Várj, ne mozogj! - szólt rá, mikor látta, hogy a szőke újra megpróbál felülni. - Ne erőltesd meg magad! - Gyorsan letörölte könnyeit, és segített társának visszadőlni a fal oldalához. Most nem szabad semmilyen hirtelen mozdulatot tennie, gondolta. Úgy tűnt, a golyó szerencsére nem érte egyik fontos szervét sem. Azonban gyorsan el kellett látni a lőtt sebét és elállítani a vérzést. Bakugou élete még mindig pengeélen táncolt.

- Mégis mi történt, hol a fenében vagyunk? - kérdezte a sebesült értetlenül körbenézve az apró, romos szobában. És akkor Deku mindent elmesélt neki. A kollégiumnál történteket, mikor meglőtték őt és elájult a karjai közt, a teleportálást a felhőkarcolóhoz, azt, hogy hogyan szökött el vele a két gonosztevővel és hogyan rejtőzött előlük. Bakugou csendben hallgatta, tisztán látva a fiún, mennyire nagyon aggódott érte. Kinyújtotta jobb karját, hogy megérinthesse őt, de félúton megállt a levegőben. Éles fájdalom hasított belé, kínszenvedve görnyedt össze.

- Auh... - nyögött fel remegő hanggal, majd felnézett egykori barátjára, aki mereven bámulta őt. - Nyugi, nem olyan vészes - hazudta egyből. Nem akarta, hogy Deku így lássa. Megtörve, szétesve, szenvedve. A halála szélén. A sebezhetőséget sosem látta opciónak, és most mégis itt ül előtte, véresen, arra várva, mikor látja meg a szánalmat szemeiben.

Ehelyett Deku lassan közelebb hajolt hozzá, homlokát homlokának döntve, olyan finoman, hogy alig érezhette csak érintését. Mosolya és szavai mintha csak egy másodpercre elűzték volna minden fájdalmát.

- Köszönöm, hogy nem hagytál magamra.

- Tudod, sok okom volt maradni. Hiszen még meg kell védenem egy idiótát, akit szeretek - válaszolt suttogva, halvány, de őszinte mosolyra húzva ajkait. Tudta, hogy ez nem a legjobb helyszín vagy alkalom erre, de muszáj volt megtennie. Őt aztán nem fogja félbeszakítani semmi, még egy lövés sem. El kell mondania neki.