Balga bolgár, balga brit

III. fejezet

Corvus Black nehezen ébredt fel reggel, és akkor sem arra, amire szeretett volna – legszívesebben Johanna csókjára kelt volna, a simogatására, a suttogására, de még rugdosására is. Ehelyett a furkásza nyalogatására kellett kinyitnia a szemét, meg kinyújtania a kezét, hogy kihajíthassa az ágyból. Pimpa nyüszítve röpült egy darabig, majd a könyvespolcok tövében földet ér, és eliszkolt valahová.

Corvus hunyorgott, a félhomály miatt szerencsére nem vakította meg a reggeli napfény. Ásított, nem akart fölkelni vagy felébreszteni Johannát. Inkább egy kicsit álmodozott – az előző nap estéjéről, a bálról, hogy milyen jól szórakoztak a többiekkel, hogy milyen finom volt az egyik asztalon felkínált vajsör, és hogy milyen érzések szorították el a torkát, amikor Johannával úgy döntöttek, ott hagyják a bált. Még most is megremegett a gyomra, ha arra gondolt, milyen volt végigbotladozni a folyosókon, egymásba gabalyodva lépcsőzni... szerencséjük volt, hogy Hóborc nem bukkant fel. Vagy Frics. Az borzasztó kellemetlen lett volna, és biztosan lehűtötte volna forró érzelmeiket. Így azonban a két mumus elkerülése végett nem tűnt fel semmi, ami megakadályozta volna szenvedélyük lángolását.

Corvus nyújtózkodott, és amikor lába kibukkant a takaró alól, fázósan összerándult. Átfordult a másik oldalára, hogy magához húzza Johannát, de csak az üres ágyat tapogatta maga mellett.

– Johanna – motyogta félálomban. Talán csak a fürdőbe ment ki, gondolta, nem kell aggodalmaskodni. De amikor a lány tíz perc múlva sem tért vissza, egyből éberebbnek érezte magát.

– Johanna! – ismételte hangosabban. Nem érkezett válasz. Felült, ösztönösen intett a kezével, mire a függönyök ellibbentek az ablak elől és a hirtelen beáradó fény elvakította. Idegesen hunyorogva nézett körbe a Szükség szobájában. Az éjszakára egy a helyiség nagyrészét elfoglaló csodás, Viktória korabeli ágyat varázsolt nekik a szoba (amelyet Magnus egészen biztosan megirigyelt volna), illetve a szokásos könyvespolcokat, az íróasztalt, és egy kísérletezős sarkot üsttel és bájitalhozzávalókkal.

– Johanna! – kiáltotta Corvus, amikor nem látta sem az asztal alatt, sem az ablakfülkében, sem a könyvespolcok tövében a lányt. Már rohanni akart, hogy riadóztassa az egész Roxfortot, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kómás Johanna lépett ki rajta. Talpig felöltözve, a tegnap este levetett zöld szoknyájába. Corvus megemelte a szemöldökét.

– Szóltál? – kérdezte Johanna, és ásítva nyújtózkodott. Corvus figyelmét nem kerülte el, hogy a bokája beleakadt valamibe, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy takaró.

– Te a fürdőben aludtál? – kérdezett vissza kertelés nélkül. Johanna megilletődve pislantott le a lábára, az arca bűntudatosan megvonaglott, mire Corvust szörnyű érzések öntötték el, mintha sav marta volna a szívét. Nem kellett belekukucskálnia a lány fejébe, hogy tudja, mire gondol.

– Én...ez... – Johanna sóhajtott, majd megmondta az igazat. – Igen.

Corvus hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál semmiben.

– Mi a baj, kedvesem?

– Talán túl sokat ittam abból a konyakos vajsörből – vonta meg a vállát könnyedén Johanna, de Corvus tudta, hogy sokkal több van a mozdulat mögött.

– Ne hazudj – kérte halkan. Johanna fejében különböző képek villantak fel, róla, róla és róla, de keserű színt öltöttek.

Johanna hallgatott.

– Én csak...

– Sajnálom a tegnap éjjelt, ha azzal volt baj – mondta sietve Corvus, pedig eddig esze ágában sem volt sajnálni, az volt eddigi élete legjobb éjszakája. Rég aludt ilyen keveset.