Fény a sötétségben

Fogolynak lenni

Nem tudtam olyan gyorsan szedni a lábaim, hogy időben oda érjek a meglőtt Daikihez. Az elkövető már régen nem volt ott, mire a holttesthez értünk. Reméltem, hogy még időben oda érek, és tudok valahogy segíteni, de már késő volt. Daiki élettelen teste a fűben hevert.

Teljesen ki voltam akadva. Hirtelen azt sem tudtam ilyenkor mi a teendő. Alig pár napja ünnepelte a 21. születésnapját, most meg már nincs többé. Az volt a szerencsém, hogy Kyo ott volt, és ő intézkedett. Miután a halott szállító kocsi elvitte a testet egy ideig még próbált lenyugtatni, de haza nem engedett. Nem mehettem el, míg a szülei haza nem érnek, és el nem döntik mi legyen a sorsom. Börtön vagy szabadság. Jelenleg őrizetben vagyok, ha úgy fogalmazhatok.

- Ne csináld már! A társamat most ölték meg a Te mocskos udvarodban. A Kurainak vége, nincs többé! Csak engedj haza, és többet nem kell látnod, úgy ahogy azt tervezted. Csak felejts el továbbra is. - kérleltem, hogy engedjen el. Gondolkodni akartam, hogyan tovább. Beszélni akartam Kenjivel, utána egyedül akartam lenni, hogy feldolgozzak mindent, de nem tehettem.

- Szeretnélek elengedni, de nem tehetem. Itt kell maradnod még pár napig. Ne aggódj, beszélek velük, hogy adjanak esélyt Neked. - magyarázkodott. Ahogy nézem őt, nem is ismerek rá. Hol van az a Kyo, aki minden mozdulatomra, minden kérésemre ügyelt. Aki vágyakozva, szeretettel telve nézett rám? Ennyire megváltozott volna?

- Adj Te nekem egy kurva esélyt. Engedj el, és ne beszélj rólam senkinek.

- Miért akarsz ennyire elmenni? Ennyire nem bírod elviselni, hogy újra látsz? - kérdezte, mintha ez lenne a legnagyobb problémám.

- Azért akarok elhúzni innen, fafejű barátom, mert most nyírták ki az egyetlen embert, aki mellettem volt, mikor Te, Tee magamra hagytál. Megölték, érted? Nem nyaralni ment, nem elköltözött. Meghalt. Fogtad? Csak magamra akarok maradni. Úgyis egész életemben egyedül voltam. - adtam ki magamból, majd könnyek szöktek a szemembe. Magam sem tudom miért. Daiki annyira nem állt közel hozzám, Kyo pedig már az idegeimmel játszott. Fogalmam sem volt mi bajom van, csak ott volt az érzés. Szörnyű volt.

- Yamato... Tudod, hogy én sosem akartalak magadra hagyni. És sajnálom, ami a barátoddal történt.

- Egy faszt sajnálod. Hagyjuk a süket dumát. Ha már itt kell rohadnom, míg a szüleid haza érnek, legalább zárj be egy szobába, és rám se nézz. - most először nézett rám bűntudattal telt tekintettel.

Magam sem tudtam, hogy mit is vártam tőle. Azt, hogy bocsánatot kér, magyarázatot ad? Már abban sem voltam biztos, hogy akarok-e egyáltalán hallani tőle valamit. Iránta is kezdett olyan érzésem lenni, mint a többi ember iránt. Ahogy ránéztem, az utálat jutott eszembe.

- Nem foglak fogolyként kezelni. Nem zárlak be. Csak annyit kérek, maradj itt egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy utána szabadon távozhatsz.

- De mi lesz velem ezután? - kérdeztem magamtól, mikor ő már kiindult a szobából. Látta rajtam, hogy ha nyugtot hagy nekem együttműködöm.

Tudtam, hogy a Kurainak befellegzett. Az egyetlen dolognak, ami még számított valamit. Amint fontossá válik számomra valami, azt elveszik tőlem. A sors szeret kibaszni velem, és van egy olyan érzésem, hogy ez addig fog tartani, míg végül fel nem adom az egészet.

A napok, melyeket Kyo lakásán töltöttem csiga lassúsággal akartak eltelni. Ez alatt az idő alatt egyáltalán nem kerültem hozzá közelebb. Ő sem közeledett, én meg pláne nem tettem. Az a Kyo, akit én ismertem már halott volt, ahogy az a Yamato is, aki Kyo mellett létezett. Mind ketten megszűntek.

Három nap. Ennyi kellett, hogy végre haza térjenek a nyugdíjba vonult szülők a vakációjukról. Kyo sikeresen megbeszélte velük, hogy ne küldjenek börtönbe, csak egy intőt adjanak, tekintettel arra, hogy bár betörtem, mégsem loptam el semmit, valamint a társam halálára. Úgy vélték elég büntetés ez nekem. Szerintük tanulhatok Daiki halálából, hogy amit teszek az veszélyes és fel kell hagynom ezzel az életvitellel, különben én is így járhatok. Persze, nem is vártam, hogy majd együtt éreznek. Úgy dobálóznak a halál szóval, mintha az nem jelentene semmit. Számukra nem is, hisz egy bűnöző halt meg, nem egy családtagjuk.

- Ha megbocsájtanak, akkor én le is lépnék. - mondtam, és már indultam is a kijárati ajtó felé.

Kyo egy pillanatra megállított, úgy tűnt mondani akar valamit, végül csak semleges hangon elköszönt. Én is így tettem, majd felkészülve arra, hogy mostmár végleg vége mindennek, a fonalamat elvágva elindultam haza, ahol Kenji is várt.