𝐄𝐏𝐇𝐄𝐌𝐄𝐑𝐀𝐋: A múló pillanat

ephemeral

༄

 Kérész életű. Ideig-óráig tartó dolgot jelent talán problémát, megoldást, történést, élményt, vagy kudarcot. Meglehet, túlságosan is sokszor éljük át mindezt, és fel sem merül bennünk, hogy mennyire rövid ideig is tartanak a pillanatok az életünkben. Megküzdünk minden elismerésért, harcolunk a céljainkért, megpróbáljuk a legjobbat kihozni magunkból... minden egyes nap. Aztán egyszer csak megpróbálnak minket lehúzni, a mélybe rántani, azonban amikor ez megtörténik, nem kapaszkodunk mindig.
 Miért nem jut eszünkbe sohasem, hogy aki megpróbál minket maga alá taszítani, az már rég alattunk van? Ő meglehet még nem jutott el odáig, mint mi, de az is megeshet átléptünk rajta, hogy sokkal jobb létet biztosítsunk magunknak. 

 Tiszavirág-életű. A szó legtöbb értelmezésben rövidet, múló, hirtelen elröpülő pillanatot jelent. A siker is lehet ilyen. Megvalósulhat emberi kapcsolatokban, munkahelyi pozíciókban, elismerésben, és sok minden másban is, olyan fikarcnyi, jelentéktelennek tűnő dolgokban, amiket nap mint nap észre sem veszünk, holott nagyon is szükséges lenne. 

 A kérész évekig fejlődik, vár a megfelelő pillanatra, míg ereje teljében nem lesz, s mikor elérte, felbukkan a folyó medréből és beteljesíti azt, amiért világra jött, néhány óra múlva pedig azon koporsójába temetkezik, amely egykoron a bölcsője volt. 

 Nem gyakran hasonlítjuk össze magunkat a kérésszel, nemdebár? Hiszen, sok személy számára jelentéktelenek, meglehet a létezésükről sem tudnak, holott az életük nagyban hasonlít ezen rovarokéhoz. Hosszú időbe tart felküzdenünk magunkat oda, ahová szeretnénk, vért izzadva adunk bele mindent, majd mikor végre beteljesül az akaratunk, egy apró fuvallat is elég ahhoz, hogy a legmagasabbról, a legmélyebbre essünk. Onnét pedig nem egyszerű a feltámolygás, alkalomadtán lehetetlen. Ugyanis, azok a lépcsőfokok, amiken ezidáig haladtunk egyre rozogábbá váltak, amiken nehéz az egyensúlyozás. De ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen. Talán a hátrahagyott fokok már el is halványodtak mögöttünk, akár teljesen illékonnyá lettek és ezért félünk hátranézni, de a kíváncsiságunk felülmúlja a rettegést, majd a vállunk felett eltekintünk.  Mit látunk? 

 Küzdelmekkel teli ösvényt, hátrahagyott barátokat, családtagokat, idegeneket, akik meglehet mind a legrosszabbat kívánták nekünk, mert mi éppen voltunk elég bátrak és erősek ahhoz, hogy feltegyük a lábunkat az első rozoga lépcsőfokra, és rezzenéstelen arccal tegyük ezt a következővel is. 

 De, nem lehetünk folyton elnyomottak. Nem lehetünk örökké boksz zsákok, lelki szemetesládák, lenézett jobbra vágyók. Ki kell használnunk a lehetőségeinket, fontolóra kell vennünk a jövőnket, muszáj kiállnunk valami nemesebb célért, ami közelebb visz minket ahhoz az elképzelt idilli világhoz, amiben élni szeretnénk. Azok pedig, akik mernek minket hátráltani, csakis saját magukkal fognak harcolni. 

 Nekünk embereknek végre rákellene jönnünk, hogy igenis tennünk kell azért, hogy jobb legyen. A boldogságért cserébe valóban muszáj lépéseket tennünk, akkor is, ha azok mindössze alig látszódnak. És, ha az örömünk mégis tiszavirág-életűvé válik, akkor sem szabad feladnunk. Persze, az egyre előttünk sorakozó, csaknem már végtelennek tűnő lépcsőfokok megint többen lesznek a bukás után, megfog erősíteni minket a küzdelem, mikor visszatérünk a kiindulópontunkra, annak a tudata pedig, hogy honnét zuhantunk, először elborzaszthat minket, később viszont már csak energiát ad arra, hogy újra ott legyünk. 

 Az egyik legkomolyabban, és leggyorsabban múló, erősen feltűnő, néha belülről szétszaggató dolog pedig nem más, mint az emberi kapcsolataink. Hiszen, kiben is bíznánk meg, ha nem egy másik, hozzánk lehet nagyon hasonló személyben? Egy darabig működhet, aztán vagy Ő vagy mi rájövünk arra, hogy több kapcsolatot akarunk kiépíteni, vagy mégsem kamatozó a jelenlegi. Egy barátság és egy párkapcsolat elején rengeteget küzdünk azért, hogy a legjobbat mutassuk magunkból, hogy minél tökéletesebben kijöjjünk egymással, majd amikor végre elértük a célunkat, alkalomadtán alábbhagy a lelkesedésünk, és elfelejtjük magunkból kihozni az ideálisat, néhány emberi kapcsolatunk pedig ezt nem preferálja, rövid időn belül semmivé lesz.
 Rémlik még a kérészéletű definiálása? Egy bizonyos cél érdekében, rendkívül hosszú folyamaton át harcolunk, mindössze azért a kevéske kis boldogságért, ami pillanatok alatt múlik el. 

 De ez nem azt jelenti, hogy minden ennyire múló. Egyszerűen csak azt akarja megmutatni, hogy a hosszantartó boldogságunk érdekében tényleg kötelesek vagyunk lépéseket végrehajtani. Ezeket könnyedén kezdhetjük már az első pillanattól fogva is, leginkább azzal, hogy megválogatjuk azokat a személyeket, akiket közel engedünk magunkhoz, és gondját viseljük a szívünknek, mert amennyiben az összetörik, vagy megrepedezik, könnyedén találhatjuk magunkat ismét a lépcsősor legalján, hogy újrakezdjünk mindent. 

 Viszont az életünk azért van, hogy tanuljunk, fejlődjünk, bölcsebbé váljunk. Néhány fontos fájdalmon szinte kötelességünk átesni, ez is a létünkkel van összefüggésben. Minden múló pillanatból magunkba fogunk zárni valami különlegeset, valamit ami az életünk részévé válik, és állandóan nevel minket. A rossz dolgokat is fordíthatjuk jóra, megerősödhetünk tőle, felkészíthet minket valamire, ami csak utána fog elkövetkezni. 

 Szóval... bármennyire is félünk a mélybe zuhanástól vagy attól, hogy esetleg előbb találjuk magunkat a lépcső legalján először, esetleg újra, minden másodpercben magunkban kell tartanunk a kifogástalan dolgokat, amik egyre feljebb nyomnak majd minket. De a legfontosabb, amire rá kell döbbennünk, hogy nem minden tiszavirág-életű, hiszen utolsó pillanatai előtt a kérész is megteremtette egy jobb, tökéletesebb jövő alapjait...