Láva és Tejút (Szünetel)

Idegenben

Első kép, amit láttam, Láva volt. Eléggé leamortizálva. Sőt. Durván szét volt kapva. Homlokán apró vágásokból vércsíkok húzódtak, a szájából is az csorgott lefelé. Kezén horzsolások húzódtak. Eleve sápatag, bent tanulós típus, de most mintha minden szín kiment volna a bőréből. Nem a legszebb látvány. Eléggé váratlanul érhette őt a zuhanás. Szerencsére engem annyira nem viselt meg, de én számítottam rá.
Megpróbáltam feltápászkodni. A könyököm eléggé trapára ment, de különben nem volt más bajom. Mikor felültem egy különös látvány fogadott.
Az utca, ahol földet értünk, tele volt járókelőkkel. És mind minket néztek. Ez még nem is lenne furcsa, de ezek már azok lesznek:
-Senkinél sem volt fegyver.
-Mindenkinek szőkétől feketéig terjedő haja volt.
-Csak egy faj volt jelen (!!!).
-A bőrüknél csak a tónus tért el.
Hát, furcsa egy népség, az már biztos.
Ekkor hirtelen megjelent egypár kék ruhás ember, és elkezdtek nekünk halandzsázni. Szerencsére már Láva is elkezdett ébredezni.
-Mi történt? Kérdezte kissé álmos hangon, de mire válaszolhattam volna neki, már rájött.
-Ó, Juan, te mocsok kis dög.
Hát, ja én is ezen a véleményen voltam. De jelenleg más foglalkoztatott, ugyanis a kék ruhás Terraiak elővettek néhány fekete botot, és a térdemre koppintva a földre kényszerítették. Ez amúgy nem ér. Ez az én szakterületem. Lávát pedig hagyták a talajon. Bár ne tették volna. Mármint szerencsénkre nem csinálták. Csak ők sajnálhatják. Nagyon. Mert a következő pillanatban felpattant, és a talajból láva tört fel. Az emberek az utcában sikítani kezdtek. Ennek örömére megeresztettem egy gonosz vigyort, majd szónikus fegyvereimet előkapva elkezdtem lőni a kékekre. Azaz elkezdtem volna, de bedöglöttek. Szuper. A más gravitáció ára. Maradtam annál, hogy a csillagaimon lépkedve fent próbálok meglógni. De hirtelen egy sokkoló éreztem a hátamban, koppanást a fejemnél, majd elsötétült a világ.

A kihallgató teremben egy jódarabig sötét, volt, majd aztán csak fel lett kapcsolva a lámpa. Két főhősünk az asztal egyik felén ült megbilincselve, unott fejjel, a túloldalt pedig még senki. Aztán betoppant két rendőr.
-Hogy hívják önöket?
Semmi reakció.
-Tudják, hogy illegális fegyverek vannak önöknél?
Még mindig semmi.
-Egyeltalán értik, hogy mit mondok?
A csönd nem erre engedett következtetni.
-Beszélik a nyelvünket?
Erre már megszólalt Tejút.
-Kunne frosa turtana, Láva? (Ja, igen azt elfelejtettem mondani, hogy más nyelven beszélnek. Upsz. De majd nem fognak egyezni a szövegek. )
Három perc néma csönd.
-Öm, OK.
Öt perc jelbeszéléssel való sikertelen kommunikálás után elkobozták a fegyvereket, és egy fenyegetéssel, miszerint bármit csinálnak, ami illegális, börtönbe jutnak, elengedték őket.

   Tejút szótlanul sétált mellettem. Már vagy másfél órája azon tanakodtunk, hogy hogyan szerezzük vissza a fegyvereinket. Különleges dimitrov érzékünkkel kb. egy óra alatt belerázódtunk a nyelvezetbe, és kiderítettem azt is, hogy Japánban vagyunk. Király. Vagy 5-ször majdnem elcsaptak minket, de szerencse, hogy figyelnek a sofőrök, és én azért eléggé sokat könyvtáraztam -a tanulásra teljes mértékben érzéketlen hugommal ellentétben- és így valamennyire biztonságosabbnak éreztem ittlétünket. Persze én is féltem, hogy hogy jutunk vissza a Monirenre, de ezt az életben nem mutattam volna ki. Maradok annál, hogy felveszek egy pókerarcot. Nem akarok gyengének mutatkozni senki előtt. Najó, a testvéremet nem sikerül átvernem, de mivel azon kívül, hogy szadista, igazán jó lélek, és nem hozza fel az érzelem világom témáját. Még vagy húsz perc után megszületett a terv: egy hipnózis gömböt készítünk, az őröket elaltatjuk, és bejutunk a raktárba. Csak azt nem értettem, hogy miért engedtek el minket. Ilyenkor állítólag börtönbe kerülnek az emberek. Persze én továbbra is csak könyveket olvastam, de hát akkor is. A Moniren legnagyobb könyvtárába szoktam régen járni, amíg egyszer ki nem dobtak, mert itt nem szabad verekedni akkor sem, ha Konro oldalán állsz, és egy marha Nasukis beszól neked. Rohadtul idióta egy szabály. És persze, én ezt megszegtem. A harmadik alkalommal kihajítottak.

   A biztonsági őr bent ült a kabinjában, és a Mi kisfalunkat nézte Japán felirattal. Észre sem vette, hogy közben két fekete köpenyes alak lopódzik el mögötte. A hely amit őrzött (najó, annyira azért nem őrizte) a Növényvilág nevet viselő park volt.

   Tejút leszakított egy momiji (Japán juhar) levelet, míg Láva egy csokor levendulát tépett maguknak. Kifelé menet közben lopott köpenyeiket még jobban maguk köré csavarták, hogy így tűnjenek el az éjszakában. Hangtalanul lépkedtek, ahogy mindig is, ha éjszakai portyájuk volt. Az éjszaka leple védte őket az óvatlan szemektől. Ám egyszer csak egy sikítás hangzott fel, és Lávát elnyelte egy, a sötétségben szinte láthatatlan gödör. Erre már az őr is felnézett, álomittas fejjel, majd amikor észrevette a betolakodókat, bilincset előkapva rohant feléjük. Tejút úgy érezte, hogy már eddig is elég sokat segített testvérén, ígyhát meglépett, gondolván nővére is mindjárt utána jön. Hisz láva ereje van. Azonban Láva amikor kimászott a gödörből, láva idézése nem működött.
-A rohadt életbe!- dünnyögte orra alatt. A monireni környezetben oly jól működő képessége ezen a helyen teljesen lemerült. Talán majd a bolygón visszajön.
Nem tehetett mást, a testi erejére hagyatkozott. Amiből nem volt kevés. Amikor az őr megütötte, nem is érezte szinte, míg amikor ő vitt be neki egy jobb horgot, az illető nemes egyszerűséggel elájult. Utána szaladt huga után. Már csak tizennégy alapanyag maradt, amit még meg kellett szerezni. Idegesen simította két világoskék hajtincsét füle mögé. Ugyanis mindegyik nehezebben megtalálható az előzőnél. Jó lesz minél előbb megkeresni mindet.