Ments meg!

Próbáljuk meg összerakni a szálakat...

A tárgyalás többi részében már mindenki ideges volt. Nagyrészt a fenyegetés miatt, de valószínű a fáradtság is közrejátszott ebben. Én csak némán meredtem magam elé. Próbáltam a fejemben eddig már összerakott szálakat tovább kapcsolni. Szerencsére ebben senki nem akadályozott, kivételesen még ebédet sem kellett csinálnom, helyette Pizzát rendeltek. A legtöbben (velem együtt) hozzá sem nyúltunk.

Két órakor már mindenki elment. Még Zsolt is. Olivér mielőtt kilépett az ajtón még egy bíztató mosolyt küldött.

Tudom, mennem kéne a testvéremhez a megbeszélt találkozóra, de össze kell szednem a gondolataimat. Egyszerűen mindenről. Le ülök az étkezőasztalhoz ahol még mindig ott vannak a félig megmajszolt pizza szeletek. Eszembe sem jut eltakarítani, inkább végigveszem a göndör sráccal történő első találkozónktól kezdve mindent.

Elég gyorsan találok valamit, amin megakadok. Olivér az „értekezleten" azt mondta Zsoltnak, hogy ő csak azért van benne a dolgokban, mert a hugát keresi. Lehet, hogy ez csak egy kifogás volt, hogy ne tűnjön föl senkinek a nyomozás, de akkor is furcsa, és egyben irónikus is ez a kijelentése.

Ami még ki ment a fejemből az, hogy tudnak egy nyomozó rendőrröl aki lehetséges, hogy Milán.

A fejemben kialakítok egy listát a még nem megfejtett, és a már megfejtett dolgoknak. Sok dolog mivoltát már tudom, de legalább ugyan ennyit nem.

Nem tudom mennyi értelme lenne elmenni a fiúkhoz. Olivér ugyan azt hallotta, sőt még valószínű többet is. De az érdekel, hogy ők tudnak-e valamit a cetlit irkáló emberről.

Fél óra gondolkozás után úgy döntök, hogy elmegyek. Kilépek az ajtón. Rossz érzés fog el. Pont, úgy ahogy ma a parkba. Körbe nézek, de a pánikrohamra gondolni sem akarok. Visszafordulok az ajtó felé kulccsal a kezemben, hogy bezárjam. Szemben találom magam egy borítékkal, amin a szokásos színű és mintájú cetli van. „Remélem tetszeni fog Nagykutya!" felirattal.

Ez nem nekem szól, ennek ellenére leveszem és elrakom a táskámba. Bezárom az ajtót, de ez a fura érzés nem hagy békén.

Elindulok az úti célom felé. Szinte érzem, hogy valaki figyel,de nem látok senkit. Felgyorsítom a lépteimet.

Milán szinte azonnal nyitja az ajtót, és kijön elém már a kapuhoz is. Mielőtt még becsukná, magunk mögött az ajtót szétnéz, majd megragadja a csuklómat, és szinte futva vezet a garzonig.

-Mi történt? - kérdezem amint beérünk

-Te is hallottad mi volt a leg utóbbi cetlin. Elővigyázatosnak kell lennünk.

Bólintok, leülök a kanapéra, és kiveszem a táskámból a borítékot - Ez volt az ajtón. - oda mutatom felé hogy olvassa el hogy mi van ráírva, leül mellém - A „nagykutya" minden bizonnyal Zsolt, szóval nem kéne kinyitnom de..

Egy mozdulattal feltépem a borítékot, képek vannak benne... rólam: ahogy beszélgetek a boltban a pénztárossal, a találkozásom Olivérrel a boltnál, ahogy ülök a padon és beszélgetek Milánnal, ahogy ülök a padon

és, játszok Rexel, ahogy ölelkezünk Milánnal, és ahogy ide bejövök - Ezek... - nem jön ki több hang a torkomon.

Milán ki veszi a kezemből a képeket - Még jó hogy te találtad meg nem ő-nagyon sóhajt, föl áll és fel-alá járkál - Ez az ember követ téged, nem láttál senkit? - megrázom a fejem, többet nem tudok csinálni a sokktól, valaki követ!

Milán lefényképezi a képeket. Azt akarja, hogy nálam maradjanak. Szerintem nagyon nem jó ötlet, de ő a rendőr.

Már hat óra van, amikor hazaindulok. Még mindig rettegek, tudom, hogy valaki követ, és figyel egy fényképező géppel/telefonnal a kezében. Folyamatosan nézem a mellettem lévő bokrokat, padokat, fákat, de nem látok senkit.

Mire hazaérek, Zsolt már otthon van, és a kanapén terpeszkedik. A híradót bámulja. A táskámat szorongatom, közben odalépek hozzá - Itthon vagyok-szólok neki, mire azonnal hozzám fordul

-Add a táskádat.

MIVAN??

-Minek?

-Kaptam egy cetlit ,hogy elraktad a nekem szánt borítékot.

-Annak a cetlis félőrültnek hiszel? Nincs nálam semmi.

Kicsit hangosabb, és erélyesebb lehettem a kelleténél, hiszen a „ezt ne csináld még egyszer" szemével néz.

-Ha nincs benne semmi érdekes, akkor oda adhatod - önelégülten mosolygott

-De.....Ez az én táskám. - össze vissza hebegek, habogok, legalább határozott lehetnék

-Igen amit én vettem. - még mindig mosolyog, de szerintem már ideges - Add ide azt a táskát most! - igen ideges, és nem is kicsit, föláll és úgy parancsol rám, én még mindig makacsul szorongatom a táskát - Anna, most.

Újra nyugodt a hangja, megragadja a csuklóm, és szorítva tart, én még mindig nem adom a táskát, ha azokat a képeket meglátja..... ki tudja, mi történik.

Hirtelen felpofoz, és kiveszi a kezemből a táskámat (nem mintha az ütés nélkül nem tudta volna elrántani a tőlem...). A kezemet a fájó arcomra rakom, de közben figyelem, ahogy megtalálja a borítékot, és elolvassa a rajta lévő cetlit.

-Ülj le. - mutat maga mellé

Teszem amit mond, de amikor kiveszi a képeket... Már állnék is föl - Maradj itt - határozottan, már-már ijesztően mondja. Nem merek, ellent mondani neki ott maradok,vele együtt nézem a boltos képet - A volt barátnőm, bár gondolom elmondta. - bólintok, az Olivéres kép következik - Ez akkor volt, amikor először mentél a boltba igaz, mármint az után. - megint bólintok, az következik, amikor Milánnal beszélgetek, de mellé rakja azt, amikor ölelkezünk, és azt amikor Rexxel játszok - Vele beszélgettél az ablakból múltkor? Nem tudtam, hogy jóban is vagytok.

Tudom, hogy föl ismerte az utána nyomozó rendőrt, Milán személyében. Az utolsó képet, amin bemegyek, a fiúkhoz gyorsan leteszi. Biztos összerakta a darabokat. Már csak attól félek, hogy mikor robban. Ez rendszerint gyorsan be szokott következni.

Feláll és magával rángat engem is. Megint felpofoz és elkezd rángatni a csuklómnál fogva.

-Fél év alatt másodszorra élsz vissza a bizalmammal! – üvölti - Miben jobb az a srác mint én??- erre had ne válaszoljak - Ő egy senki, egy rendőr - ha ezt túlélem elmondom annak a „senkinek" hogy tudja ki ő, másrészt most komolyan féltékeny? – Meg engedtem, hogy ki meny a parkba, de azt nem hogy beszélgess is emberekkel! - közben átrángatott a kanapé másik felére- Itt vagyok én, nekem elmondhatsz bármit! - neki lökött a kanapénak- Soha többé nem mész sehova egyedül!

Nem is a lökés fáj, hanem a csuklóm. Sajog, és mozgatni se bírom. Kirajzolódik rajta a kéznyoma. Újra megfogja a csuklóm és most direkt szorítja. Felvisz az emeletre és belök a sarokba. Az ütközés miatt összerogyok. Most jövök rá, hogy holnap lábra állni is alig fogok tudni nem, hogy elmenni, és elmondani a történteket a fiúknak.

A francért hoztam el azt a borítékot?!

Leguggolt mellém és ököllel ütni kezdett. Azonnal éreztem, hogy a szám vérzik. Aztán rugdosni kezdett, ami miatt azonnal éreztem, hogy a lábam kék lila foltokkal teli lesz. Próbáltam nem sírni. Valahogy éreztetni akartam, hogy erős vagyok, ami persze nagyon nem igaz, főleg nem vele szemben. Ez persze nem jött össze. Megállás nélkül folytak a könnyeim.