"what should we become"
♡
Ez volt életem eddigi legrosszabb majdnem három hete. Egészen onnantól, hogy betettem a lábam a főnök irodájába azon a bizonyos vasárnap reggelen, egészen mostanáig. Még most is tisztán emlékszem a főnököm, a menedzserem és a köztem lezajlott beszélgetésre...
Szigorúan a bakancsom orrát sasolva léptem be az irodába, ahol azonnal megfagyott a levegő és éreztem magamon a főnök jeges tekintetét. Ahogy mögöttem becsukta az ajtót pufók menedzserem, az eddig mahagóni íróasztalának támaszkodó Park rögtön beszélni kezdett.
"Elég kényes ügy miatt vagyunk itt ilyen korán úgy gondolom, igazam van Chan?" - sóhajtotta gondterhelten.
"Igen..." - bólintottam.
"Tehát nem tagadod, hogy azon információk közül, bármelyik is fals lenne?"
"Nem, főnök..." - feleltem, és biztos voltam benne, hogy több percig is csak néma csendben álltunk egymással szemben.
"Foglaljatok helyet, szeretném hallani az egészet a ti szemszögetekből is." - törte meg a csendet tetetett nyugodtsággal.
Szemem sarkából láttam ahogy menedzserem arcát átfut valamiféle nem értés, az említett többes szám miatt, de egyikőnk se ellenkezett. Lenyeltem a hatalmas gombócot a torkomban és helyet foglaltam az egyik kényelmetlen bőrfotelben, ami az asztal előtt volt, és amit bizonyára a mi bevételünkből vett magának. Ha már itt vagyunk, körbepillantottam a tágas irodában és több drágábbnak tűnt berendezésen megakadt a szemem, ami eddig nem volt itt. A falakat még mindig a saját aranylemezeivel, a könyvespolcokon maradt üres helyeket pedig a díjaival díszített. Több albumjának a posztere is jelen volt bekeretezve, amiket még saját magának dedikált is. Mielőtt még teljes figyelmemet fordíthattam volna csodálatos főnökömnek, végignéztem íróasztalán is. A drága számítógép mellett egy csomó képkeret foglalt helyet, amikben mind róla voltak különböző fénykoraiból fényképek. Nagyot sóhajtva foglalt helyet bőrszékében és összekulcsolt ujjait a mahagóni íróasztal lapjára ejtette, ezzel kizökkentve engem a bámulásból. Elrejtve fintorom, ami valószínűleg akkor íródott ki az arcomra, amikor körbenéztem, végül ráemeltem tekintetem és újra összeszorult a torkom.
"Kérlek mondjatok el nekem mindent, hogy ki tudjunk találni valamit erre a felettébb szerencsétlen helyzetre." - búgta és most először éreztem a szavaiban a mérhetetlen mennyiségű gúnyt.
Menedzserem felé fordultam, aki csak megvonta a vállát, hisz ő tényleg nem sok mindent tud. Megköszörültem a torkomat, majd kihúztam magamat a kényelmetlen fotelben és ujjaimat tördelve kezdtem felvezetni a történteket nagyvonalakban. Hisz nem kell tudnia minden egyes részletet, mind például azt, hogy majdnem elfajultak a dolgok minap a stúdióban. Magától a gondolattól is összeszorult a gyomrom és el kellett hessegetnem azt a gondolatot, hogy elvesztettem T/N-t. Vissza fogom szerezni, bocsánatot fogok tőle kérni és el fogom érni, hogy működjön!
"Nagyon megindító történet, tényleg és igazán sajnálom, hogy így alakult." - reagált közönyösen, miután elmondtam mindent. "De gondolom nem fog meglepetésként érni, hogy egy ideig hanyagolnod kell a tevékenységeidet, mint énekes."
Bólintottam, és valahol egy picit meg is könnyebbültem, hogy csak szünetre kell mennem.
"Egy ilyesfajta pletyka, főleg ilyen erős bizonyítékokkal elég sokáig fent fog maradni a közösségi médiában és az emberek fejében is..." - nézett rám színtiszta undorral az arcán. "Amit jelenleg én tudok érted tenni az, hogy pert indítunk a híroldal ellen személységi jog megsértése, és hamis információk terjesztése miatt..."
"Értettem, köszö-"
"Amit pedig te neked kell tenned Chan az, hogy megpróbálsz újra kapcsolatba lépni ezzel a nővel, elhozni hozzám és együtt kitalálunk valamit. Addig is nem akarok hallani felőled, ha már hamarosan itt vannak az ünnepek valamelyik menedzsered tud neked intézni jegyeket, hogy hazamehess. Nem kell, hogy az utcán is lássanak." - szinte köpte a szavakat, ahogy félbeszakított.
Ezután még aznap este hazarepültem Ausztráliába a családomhoz és együtt töltöttem velük az ünnepeket. Nem nyugtatott meg az a tény, hogy ők is olvasták a cikket és amint betettem a lábam a házba kaptam is egy kis fejmosást. Innentől hiába próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lett volna, az én szar hangulatom rátelepedett az egész családra. Még szegény Berry is letörtebb volt. Mivel fogalmam se volt, hogy pontosan hány óra eltolódás van most kettőnk között, csak üzeneteket küldtem T/N-nek. Beszámoltam neki arról, hogy szüneten vagyok és hamarabb hazajöttem, de nem meglepő mód, nem kaptam semmi választ. Ezután karácsony reggelén írtam neki még egy utolsó boldog karácsonyt üzenetet és azóta semmit. Rettentő rosszul éreztem magam, hogy nem válaszol és még mindig ott volt az egyik vállamon az a bizonyos kis ördög, aki folyamatosan azt beszélte a fülembe, hogy elbasztam és elvesztettem végleg. Erre még az is tett egy lapáttal, hogy mint ahogy az előbb említettem, szar hangulatom ragadós volt, így benne volt az is, hogy az egész családom karácsonyát elrontom, ha nem változtatok magamon. Ekkor döntöttem el, míg itthon vagyok nem fogok rá gondolni, nem hagyom, hogy elrontsa a szüleim és testvéreim karácsonyát egy ilyen dolog, és majd akkor visszatérek a felesleges agyalásra, amikor már a repülőn leszek, úton vissza Koreába.
Huszonhatodika nagyon gyorsan eljött, ami egyet jelentett azzal, hogy ideje visszautaznom. Éppen az utolsó pár ruhadarabomat hajtogattam össze, hogy utána belegyűrjem a bőröndömbe, amikor kopogtak az ajtómon. Anya dugta be a fejét én pedig magamra erőltettem egy mosolyt, mint ahogy az elmúlt egy hétben is tettem és visszafordultam a ruháimhoz. Tompán hallottam, ahogy odalép mellém, és szemem sarkából figyeltem, ahogy újra összehajtja a pólómat és a többire helyezi.
"Elég buta vagy, ha azt hiszed, hogy engem át tudsz verni." - törte meg a csendet miközben már a nadrágomat hajtogatta.
"Nem tudom mire gondolsz..." - motyogtam.
"A húgodat és az öcsédet be tudod csapni, hogy minden rendben van, de apáddal komolyan aggódunk érted... Értetek..." - hagyta figyelmen kívűl hazugságom.
Hallgattam. Nem tudtam mit mondani neki. Ebben az elmúlt egy hétben próbáltam minél messzebbre elüldözni T/N-t a gondolataimból, kisebb nagyobb sikerekkel. A fiúk folyamatosan érdeklődtem felőlem, és egy külön tervet is próbáltak összerakni, "Channie-hyung és T/N Reunion" névvel. Őket szerencsére annyira nem viselte meg ez az egész botrányom, mint ahogy gondoltam. Továbbra is posztoltak, továbbra is élőadásoztak és továbbra is szépen kikerülték azokat a kérdéseket, amelyek felém, vagy T/N felé irányultak.
"Beszélned kéne vele." - szólalt meg anya ismét, amikor észrevette, hogy huzamosabb ideje nem reagáltam neki semmit.
"Azon vagyok, mióta kikerült a poszt..." - sóhajtottam és behúztam a mostanra telepakolt bőröndömet. "Kinyomja a hívásaim, vagy egyenesen ignorálja őket, az üzeneteimmel ugyanez a helyzet..." - panaszkodtam, mire kaptam anyukámtól egy nyakast. "Áu! Ezt most...?"
"Te tényleg nagyon buta vagy fiam!" - szakított félbe. "Végig se gondolod, hogy mi játszódhat le most szerencsétlen lány fejében. Nem téged okol, hanem saját magát, ilyenek a nők! És az, hogy te nem hagyod békén, mert hívogatod meg üzeneteket küldözgetsz neki egyáltalán nem segít! Próbáltál már személyesen beszélni vele?"
"Igen, de nem engedték az újságírók miatt!"
"Mégis mikor érdekelt téged, hogy mit engednek és mit nem ezzel a lánnyal kapcsolatban?"
Ez betalált. Lesütöttem a szemem és a szürke ágyneműmet kezdem figyelni. Elöntötte egész lényemet a bűntudat. Annyi mindent tudtam volna tenni, hogy mostanra rendben legyenek köztünk a dolgok, de mégse tettem semmit. Hülye voltam és hallgattam a menedzseremre és a főnökömre, pont akkor, amikor nem kellett volna. Ökölbe szorítottam mindkét kezem és készen voltam megint a falhoz vágni valamit, szememmel már kerestem is az áldozatomat, amikor anya a vállamra tette a kezét.
"Mi lenne, ha miután megérkeztél felkeresnéd?" - kérdezte megnyugtató hangon.
"És hogy? Én nem mehetek oda, az csak legjobban rontana a helyzeten." - néztem rá kétségbeesetten.
"Biztos van valaki, aki tudna neked segíteni."
Sana. Ő biztos segítene. Nem tudom miért ő jutott legelőször eszembe, miért nem valamelyik srác vagy épp a menedzserem. Ő az egyik legjobb barátom, mindig számíthattunk egymásra. Remélem most is számíthatok rá.
"Úgy látom már eszedbe is jutott valami, szóval most magadra hagylak" - mosolyodott el anya, majd miután közölte, hogy hamarosan vacsora, elhagyta a szobámat.
Egy percet sem vesztegettem. Az éjjeliszekrényemen lévő telefonomért nyúltam és kikerestem Sana számát. Míg vártam, hogy válaszoljon a hívásomra fel-alá járkáltam, szerencsére csak két kört tettem meg, mire felvette.
"Oh! Most eszedbe jutok Chan?" - szólt bele a telefonba gúnyosan.
"Ne kezd te is Noona, segítened kell." - sóhajtottam.
"Nem is tudom Chan, nagyon sok magyarázattal tartozol."
"Tudom, és ígérem egyszer elmondok mindent, de ez most nagyon fontos." - foglaltam helyet az ágyam végében és azzal a lendülettel hátra is dőltem.
"Jó..." - sóhajtott. "Segítek... De előtte egy dolgot mondj el nekem." - mondta, és rögtön tudtam, hogy mire gondolt.
"Igen, velem volt azon az estén és igen, el akartam neked mondani, bocsánatot is szerettem volna tőled kérni, amiért elküldtelek. Szóval itt van; bocsánat, sajnálom amiért hazudtam és tudom, hogy egy hatalmas segg voltam, amiért nem mondtam el neked őt hamarabb, pedig az egyik legjobb barátom vagy és..." - hadartam.
"Oké oké! Mindig számíthatsz rám, tudom!" - szakított félbe. "Segítek, mond miben lehetek szolgálatodra, Channie." - kuncogott.
Így hát elhadartam neki az ötletem, és hogy miben lehetne a segítségemre. Majdnem egy órán keresztül telefonáltunk, mialatt rengeteget segített kitökéletesíteni a tervünket. Sőt, az egészet át kellett dolgozni, mivel szerinte ez így nem jó, ő így biztos nem jönne vissza hozzám, szóval ilyenkor újabb és újabb ötletekkel állunk elő. A végére sikerült összeraknunk valamit és egész sokat nevettünk a néha felvetett, elég fura ötleteken. Végül nagy nehezen eljutottunk oda, hogy a tervünk tökéletes és ideje lenne vacsoráznunk. Már majdnem bontottam a hívást, amikor még utoljára megszólított:
"Remélem tudod, ha hamarabb elmondod nekem ezt az egészet, akkor nem biztos, hogy most ekkora szarban lennél."
"Tudom..." - sóhajtottam és habár nem láthatta, keserédes mosolyra húztam ajkaim.
"Most olyan 'én vagyok a világ legszerencsétlenebb, de egyben legszerencsésebb embere is, amiért olyan barátom van, mint Sana' -módon vigyorogsz?" - kérdezte kuncogva.
"Dehogy is!" - füllentettem.
"Hogyne, persze!" - nevetett fel. "Na, holnap este akkor a megbeszélt helyen találkozunk." - mondta, majd bontotta a hívást.
Nagyon remélem, hogy sikerülni fog.
―――――――
folytatás
211231
Nem bírtam megállni, hogy ne posztoljam az új részt nektek! ♡
A következő ismét két hét múlva érkezik; vizsgaidőszak, a szívem csücske...
