Nira Malfoy és a bájitalmester meséje

Part 35 - Düh és félelem

Ki kell majd találnom hogyan is tudom elpusztítani anélkül, hogy a Sötét Nagyúr rájöjjön. Idegesen forgatgattam a nyakamban a medált, majd ahogy eleresztettem éreztem ahogy a nyaklánc a ruhámon keresztül hozzám ér és nem hagyja, hogy a dühöm elmúljon. A nyaklánc egy verő szív volt. Dobogott és éreztem az ingemen keresztül ahogy összezavarja az én szívem dobogását és átveszi az irányítást. Olyan volt, minthogyha egy másik szív lenne a nyakamba akasztva, aminek nem szűnő haragja van. Talán az nem is az én dühöm volt, de nagyon is a sajátomnak éreztem. Az agyamat teljesen elborította az agresszivitás és más gondolat nem is maradt bennem, csupán egy belső hang, ami ennyit mondott: 'Ölj!'

- Jól vagy? – rohant oda hozzám Draco lihegve. Látszólag próbált megfutamodni a küzdelemtől.

- El az utamból! – emeltem fel a hangom és Dracot félre löktem, aki értetlenül meredt utánam. – Avada Kedavra! – kiáltottam a legelöl álló fekete hajú, középkorú férfira, akit olyan hirtelen ért a támadásom, hogy azonnal összeesett holtan. Az emberek felhördültek, a halálfalók felnevettek és az összecsapás tovább folytatódott, de az ölésem által, ami túl könnyen jött össze, mintha fellelkesültek volna a halálfalók. A felém irányuló vörös és zöld fénycsóvákat úgy védtem, mint még soha. Semmilyen félelem érzet nem volt bennem, csupán az öröm ahogy megláttam a félelemmel teli tekintetüket az ellenállóknak. – Avada Kedavra! – ismételtem a halálos átkot, miután hárítottam a számomra gyenge sóbálvány átkot. Ahogy megöltem a második embert éreztem, hogy az erő egyre jobban nő bennem és egyre többet akartam belőle. Harmadik ember megölése után szinte már azt is érzékeltem, hogy ha valaki a hátam mögül céloz rám. Megpördültem és azonnal ki is védtem a taroló átkot és megöltem a vörös hajú nőt, aki megpróbált vele megtámadni. Ezután bekellett húzódnom a szökőkút mögé és így is csak épphogy elkerültem egy meglepően erős kizsigerelő átkot, ami a vállam mellett suhant el. - Confringo! – küldtem egy robbantó átkot nonverbálisan a sárga taláros támadóm felé, de még elég ideje volt felhúzni maga köré egy védőpajzsot, majd utána azonnal egy kötöző ártással támadt, amit már én is kivédtem. – Locomotor Mortis! – a nonverbális varázslat épphogy combon találta a férfit, akit olyan hirtelen ért a lábbilincselő átok, hogy egy rövid botladozás után a hátára esett és elejtette a pálcáját, ami jó pár méterre elgurult a markától. Ravaszul elmosolyodva felálltam a szökőkút mögül és bátran felé lépkedtem. A férfi ahogy felemelte a fejét és meglátta, hogy felé tartok azonnal a pálcája felé kezdett el kúszni, de én egy gyors suhintással még messzebb löktem tőle a varázspálcát. A férfi kétségbeesve nézett fel rám ahogy odaértem hozzá én pedig gonoszan rámosolyogtam.

- Ismered a sectumsempra átkot? – kérdeztem tőle kedves hangot megütve. A férfi nyelt egyet.

- Ne...nem – mondta.

- Akkor be... – kezdtem, de majd megláttam, hogy felém tart egy vörösfénycsóva, így gyorsan kivédtem, majd folytattam. - ...akkor bemutatom rajtad – feleltem nyájasan mosolyogva, majd felemeltem a pálcám.

- Mocskos halálfaló – köpte undorodva bámulva rám, amire csak egy mélyről jövő nevetés volt a válaszom.

- Sectumsempra! – mondtam a férfi mellkasára célozva. A bőre úgy hasadt fel a talárja alatt, mint hogyha csak pergamen volna. Az sárga anyag azonnal elsötétült a mélyvörös vértől és a férfi hirtelen elnémult. Csak szaggatottan vette a levegőt és a fájdalomtól elkerekedő szemekkel próbálta a leszorítani a sebet. – Sectumsempra – ismételtem a torkára célozva, mire az hangtalanul felhasadt és a vér spriccolni kezdett. Mivel levoltam hajolva a férfihoz a véréből egy kevés az arcomra is ment. Ahogy a meleg vér az arcomra fröccsent, mintha kijózanodtam volna, pedig még csak nem is sok került rám. Azonnal elléptem az embertől és döbbenten meredtem le rá. Mégis mit csináltam?! Pánikolva fordultam körbe és csupán annyit láttam, hogy a halálfalók a földbe tiporják a minisztériumi munkásokat, csupán két ember látta, hogy mit művelek. Bellatrix, aki éppen egy fojtó átokkal végezte ki az áldozatát és közben engem figyelt és Perselus, aki csupán vörös fénycsóvákat lövöldözött Arthur Weasley-re, aki közben folyamatosan hátrált meg. Bellatrix büszkén nézett rám, szinte vigyorogva, míg Perselus még az okklumencia ellenére is épphogy tudta takarni döbbenetét.