Két tűz között

1.fejezet

2020. augusztus vége, Belgium Spa- Francorchamps

Nagyot sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót és örültem, hogy még ha csak pár percig is, de kizárhatom a külvilágot. A hangos, zavaros külvilágot, amitől jelenleg úgy érzem, megőrülök. Bár tudom, hogy főleg a fejembe kavargó gondolatok miatt érzem ezt. Ezek olyan gondolatok, amit jelenleg nem tudok kiverni a fejemből. Tükör felé fordultam és bele túrtam a sötét barna hullámos hajamba, amit jelenleg nem fogtam fel így a hátam közepéig ér. Zöld szemeim alatt karikák virítottak, amit még sminkkel se tudtam eltüntetni. Tudtam, hogy szarul fogok festeni, hiszen ahogy közelgett ez a hétvége egyre pocsékabbul éreztem magam. Napok óta alig alszok, ami miatt jelent meg az öt olimpiai karikák közül kettő a szemeim alatt találhatok meg. Sejtettem, hogy a mostani hétvége nem igazán lesz egyszerű. Egy éve se volt az. Akár mennyire is fel akartam készülni nem ment. Nem tudtam átlendülni a gondjaimon, és így nem is tudtam könnyebbé tenni az életemet. Egy célom lehet... Túl élni...

-Francesca szedd össze magad!-nyögtem fel és megráztam a fejemet. Vissza kell rángatnom magam a valóságba akármennyire is tudom fájni fog. Ki kell rángatnom magam a falak mögül és szembe kell néznem a gondokkal. Nadrágom zsebéből elővettem a rúzsomat és mielőtt ezt az egyszerű műveletet véghez vittem volna ismét a tükörbe pillantottam. Francesca Mariano-nak hívnak és három éve már, hogy a Renault F1-es csapatának tagja vagyok. Sajtó ügyekkel foglalkozok jelenleg... Igazából idén kerültem ebbe a pozícióba, hiszen az elmúlt két évben a Renault pártfogoltjait kellett féken tartanom a kisebb kategóriákban egyes versenyhétvégéken. Nekem kellett felügyelnem azt, hogy mit nyilatkoznak a sajtó felé. Hiszen nem csak a pályán forrófejűek, hanem azon kívül is... Más ölne ezért a feladatért... Ezért a közegért, lehetőségért. Ki ne akarna utazgatni a világban? Ki ne akarna új embereket megismerni? Ki ne akarna részese lenni ennek a felhajtásnak? Csillogásnak?... De a legnagyobb baj, hogy csak az érem fényesebbik oldalát látja mindenki. Az árny oldaláról senki se akar tudomást venni. Mindenki úgy van vele, hogy mi választottuk ezt az életet. Viseljük a következményeket. Felsóhajtottam és a tükörhöz közelebb hajolva véghez vittem azt az egyszerű mozdulatot, amivel az ajkaimra felvittem a halvány rúzst. Már csak a hihető mosolyt kell az arcomra erőltetnem, amivel elérem a célomat... Hiteles mosollyal az arcomon elhiszi mindenki, hogy tökéletes az életem. Miért ne lenne tökéletes? Tökéletes a munkám. Boldog kapcsolatban élek. Szükségem van egyáltalán valami másra? A gondolattól hangosan felhorkantottam.

- Ironikus.-csóváltam meg a fejem. Több mint két éve élek kapcsolatban. Sokan figyelmeztettek, hogy talán nem kellene bele vágnom, hiszen túlságosan különböző életet élünk. Különböző dolgok élveznek elsőbbséget számunkra, de a forró fejemnek és annak a szenvedélynek köszönhetően, amit akkor éreztem hagytam magam... Hagytam magam és sodródtam azzal a bizonyos árral. De most talán kezdek rájönni, hogy nem biztos a boldogságom... Szeretem... Szerelmes vagyok Fernandoba... Szerelmes vagyok Fernando Alonsoba... Ezt nem tagadom. Viszont ha azt kérdeznék, hogy teljesen boldog vagyok-e mellette nem tudnék igenlő választ adni... Kétségek és kérdések egyaránt kavarognak bennem folyamatosan. Hetek... Hónapok óta... Ezeken próbálok kiigazodni, megválaszolni, és megoldani... A mellkasomba a gondolatok hatására ismét az a fullasztó érzés jelent meg ami mostanában elég sokszor előfordul. Főleg ha az életemre gondolok... Nyeltem egyet, remélve elmúlik az érzés, de ismerem már magamat, hogy tudjam felesleges. Kurvára felesleges, hiszen a gombóc meg marad. Erőteljesen ragaszkodik hozzám... Még egyszer utoljára a tükörbe pillantottam és megigazítottam a csapat felsőmet. Utálom... Ennél feltűnőbb nem is lehetne...

Kiléptem a mosdóból és a lábam vitt előre. Most már dolgoznom kellene vagy is dolgoznom kell. Sarkam kell állnom és irányítanom. Pontosan, úgy ahogy elvárják tőlem. A motorhome felső szintjére mentem és a nagyhangú ausztrál pilótához léptem, aki egy félre eső asztalnál magyarázott lelkesen Michael Italiano-nak, az edzőjének.