In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

I. - dandelions -

     Álmatlan alvásomból szabályosan kipattantak reggel a szemeim. Egy darabig szótlanul meredtem a plafonra. A tegnapi nap egy kicsit felkavart. Először Rebekah megjelenése, majd ez az új boszi, akit még sohasem láttam. Mintha a régi életem kezdene újra megtalálni. Úgy értem nagyon régen találkoztam más vámpírokkal és boszorkányokkal is csak ritkán. Egy személyt kivéve, aki a barátom volt. Hiába lakok Salemben, mára elég kevés boszorkány tartózkodik itt, akik pedig itt vannak, azokat is igyekszem elkerülni. Errefelé nem igazán szívlelik a vámpírokat, engem sem. Még akkor sem, ha a nagyanyám történetesen az egyik leghatalmasabb Salemi boszorkány családjába tartozott.

     Nagyot nyújtózkodtam és két kezemmel végig simítottam hófehér lepedőmön. Oldalra fordítottam a fejem, mintha hiányolnék valamit. Illetve valakit. A Mikaelson lány megjelenése túl sok sebet szakított fel bennem, amit régen eltemettem már magamban még úgyis, hogy csak nettó két percet töltöttünk el egymás társaságában. Egyszerűen nem megy ki a fejemből. Mit kereshet itt? Jó, az igaz, hogy száznegyven éve nem találkoztam velük, hála istennek, óhatatlan, hogy ennyi idő után összefutunk, de olyan rossz előérzetem lett hirtelen. De az is lehet, hogy csak bemagyarázom magamnak.

– Ahh... – nyögtem fájdalmasan, majd kipattantam az ágyamból. Muszáj összeszednem magam, nem félhetek örökké attól, hogy újra találkozom velük.

     Kimentem a konyhába, hogy csináljak reggelit. Két szelet kenyeret raktam az ősrégi kenyérpirítómba és füstölt lazacot vettem elő, krémsajtot meg tojást. Két tükörtojást sütöttem, közben bekapcsoltam a rádiót. Dúdolgatva tettem fel vizet a vízforralóba és egy teatojásba kamillateát adagoltam, amit aztán a bögrémbe helyeztem. Már el is felejtettem, amin reggel óta töröm a fejem. Olyan kellemes volt ez a reggeli napsütés és, hogy könnyed kis dalok szóltak a rádióból is. Lekapcsoltam a forralót és beletöltöttem a vizet a bögrémbe, majd letettem magam mellé és elkezdtem a pirítósokat megkenni a krémsajttal.

– And I've heard of a love that comes once in a lifetime, and I'm pretty sure that you are that love of mine – kezdtem énekelni a dalt, ami éppen a rádióban szólt, az egyik kedvencem. – 'Cause I'm in a field of dandelions*

Érdekes, hogy egy dal mit ki nem hoz az emberből. Érzéseket, vágyakat, vagy éppen emlékképeket. Velem is pont ugyanez történt, amint kimondtam azt az utolsó szót. Szinte kiesett a vajazó kés a kezemből, ahogy magához húzott az az egy kis emlék, amit az eszembe juttatott ez a dal.

1880. május 12. Manosque, Franciaország

A birtok melletti réten sétálgattam délelőtti elfoglaltság gyanánt, persze ez csak ürügy volt. Valójában találkozóm volt. Lehunytam a szemeimet és beszippantottam a langyos májusi szellőt, ami mint egy selyemsál végig futott az arcomon. A zöldellő fű között ezernyi pitypang hajladozott sárgán, amerre a szél terelte tömött pom-pom fejecskéiket. Megakadt a szemem az egyik közeli virágon. Egy lepke és egy méh küzdöttek a virágban megbúvó éltető pollenért. Végül a méh sikeresen elkergette a fehér szárnyú ellenségét, ezért az másik virágra szállt, így már békésen gyűjthette ő is az eleségét.

– Madmoiselle Toussaint, azt hittem el sem jön – hallottam meg magam mögött a randipartnerem mély, öblös hangját.

Megrezzentem, hiszen hirtelen tört rám, kiragadva a gondolataim közül.

Hátra fordultam és egy halvány mosoly kíséretében, apró hajlással üdvözöltem.

– Nem hagyhattam ki egy ilyen bájos felkérést monsiuer Mikaelson.

– Túlzás volt?

– Nem. Igazán szép gesztus volt, manapság nem használnak már postagalambot. A kis rózsaszín szalag is meggyőző volt a madár lábán.