Állj mellém!

A Kezdetek

Adel Hollow mindig is okos lány volt. Bátor és kedves. Segítőkész és önfeláldozó. Nem akart sokat az élettől, csak egy családot. Egy családot, ami nem adatott meg neki. A nagymamája volt az egyetlen személy az életében, aki egy kicsit is törődött vele, de már ő is régen elhunyt, ezért 10 éves kora óta magáról kell gondoskodnia. Miután egyedül maradt az erdő széli kis házunkban, nem csinált mást, csak várt. Várta, hogy valaki majd érte jön, hogy valaki majd elviszi, hogy valaki majd gondoskodik róla. De nem jött senki. Egymaga maradt. Elfeledkeztek róla. Bár, ha jobban belegondolunk mégis ki felejtette volna el a lányt, mikor senki nem tudott a létezéséről? Aki tudott róla, már rég nem él, vagy mégsem? Az első egy év ínséges időszak volt számára. Alig tudott mit enni, hiszen nem tudott vadászni, az erdőben lévő bokrok és fák terméseiből élt, mikor szerencséje volt, akkor a közeli tisztáson táborozók által otthagyott csomagok rejtettek számára valamilyen ételt. De aztán jött a tél. Télen nem terem semmi. Télen nem jönnek sátrazni az emberek. Télen a világ meghal egy kicsit, hogy aztán tavasszal feltámadjon. A kis Adel Hollow-val is ez történt. Télen egy kicsit megtört belül, szinte feladta az életet, várta, hogy a halál hideg szele őt is elragadja. Napról napra vergődött. De aztán eljöttek a tavasz első sugarai, egy új élet reményével. Megtanulta, hogy készülnie kell a télre. Gyűjtőgetett, megismerte az erdőt. Eggyé vált vele. Megtanulta, hogy melyik gyógynövény mire való. Hogy melyik bokrok és melyik fák mérgezőek. Megismerte az állatokat. Kifigyelte, hogy hol fészkelnek a madarak. Kitapasztalta, hogy hogyan, miből varhat magának ruhákat. Hogy a közeli patak vize ugyan nem olyan tiszta, fürdésre és mosásra alkalmas, de a növekvő varázserejével könnyen ivóvizet is csinálhatott belőle. Megismerte a saját erejét. Mert igen, ha még nem említettem volna Adel boszorkány volt. Nem is akármilyen. Mivel pálcája nem volt, ezért anélkül kellett megtanulnia irányítani a benne lévő varázst. Az első pár év nehéz volt. Néha csak úgy magától kitört belőle a mágia, máskor hetekig nem jelentkezett. De megoldotta. Meg kellett oldania. Nem volt senki, aki segített volna neki. A kezdetek sok bajt hoztak a fejére. Nem egyszer miatta égett az erdő, vagy áradt meg a patak. Emberek zavarták meg az erdő nyugalmát, majdnem felfedve őt a világ előtt. De egy valami örök volt. A ház, amelyben élt. Mintha valami megakadályozta volna, hogy baja essen. Az évek múlása nem látszott rajta. Ott állt az erdő szélén szilárdan, mint egy kőszikla, és Adel időközben rájött, hogy az emberek nem látják. Ha menedékre lett volna szüksége bármikor befuthatott volna oda, mert a muglik számára láthatatlan maradt. Időközben nagymamája könyveit is megtalálta. Ezekből sokat tanult, később pedig ki is egészítette őket a saját tapasztalataival. Így teltek az évek, békében és nyugalomban. De mikor eljött Adel 16. születésnapja, érezte, hogy valami megváltozott. A sötétség elérte az erdőt is. A madarak már nem énekeltek neki reggelente szép dalokat, és mintha minden sötétebb lett volna. A változások szele bekúszott minden zugba, hogy csontig hatoló borzongással töltsön el mindent és mindenkit.

_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-

De nem csak Adel Hollow érezte ezt. Nem is olyan messze, egy iskolában, amit hozzá hasonló diákok töltenek meg, szintén érezni lehetett. Az iskola igazgatója, Albus Dumbledore, az irodája tölgyfa asztala mögött ült. Arca nem árulkodott idegességről, sem pedig bármiféle félelemről, de belül ő is tudta, hogy lépnie kell, mielőtt más teszi meg.
- Meg kell találnunk a lányt, Albus! - Minerva McGalagony, a Roxfort igazgatóhelyettesének arcán azonban minden érzelem tisztán látszott. Bár bátor boszorkány volt, de még mennyire! Féltette a világot. Féltette a diákokat, a tanárokat, a varázsnépet, sőt még a muglikat is. Bárki bármit mond ezt még a muglik is megérzik!
- Tudom, Minerva - mosolyodott el félhold alakú szemüvege mögött az idős varázsló - De nem kell megtalálnunk.
- Nem kell?! - háborodott fel a boszorkány - Hogy érti, hogy nem kell?! Az a lány szinte az utolsó reményünk!
- Minerva, engedd kérlek, hogy befejezzem - Dumbledore arcán még mindig ott ült az a megnyugtató mosoly - Nem kell megkeresnünk, hiszen pontosan tudjuk, hogy hol van.
- Tudjuk?! - McGalagony arca először hófehér, majd vörös színbe borult.
- Ugyanott van, ahol 16 éve hagytuk. Hiszen ezért hagytuk ott, Minerva. Hogy mikor szükségünk lesz rá tudjuk, hogy merre keressük. Sosem tűnt el, minden tettét követtük. De akkor még nem jött el az idő, hogy elhozzuk onnan. Nem cselekedhettünk elhamarkodva, mert annak beláthatatlan következményei lettek volna. De most, mostmár ő is érzi a változást. Tudja, hogy valami nincs rendben. Pont ezért szombaton Hagrid elmegy érte.
- Albus, biztos jó ötlet, hogy Hagrid menjen érte?
- De még mennyire, hogy az. De még mennyire. Az életemet is rábíznám.
- Legyen, de mi lesz vele itt, a kastélyban? Beosztjuk valamelyik házba? Vagy bezárjuk valahova?
- Minerva! Nem fogolynak hozzuk ide, de való igaz, nem lenne jó ötlet, ha a diákok közé osztanánk. Még nincs teljesen tisztában azzal, hogy mire is képes. Ha valaki feldühítené vagy megbántaná képes lenne lebontani a kastélyt. Külön szobát kap majd valahol, és külön fogjuk tanítani. Viszont a pálcával való varázslást már késő és felesleges lenne megtanítani neki. Óvintézkedéseket kell hoznunk Minerva, nehogy bárki is hozzáférjen Adel Hollow-hoz. Nem kerülhet rossz kezekbe, sem ő, sem pedig az ereje.
- Merlin irgalmazzon nekünk, Albus!