Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Tíz) Keringő és whisky

A Malfoy-kúria mögötti parkban felállított táncparkett fölött sok apró varázsfény világított és a csillagok ezüstös fénnyel árasztották el a táncolókat. Az asztalok köré felállított oszlopsort virágba borították, a fűszálak közé virágszirmok vegyültek és a maguktól játszó, elvarázsolt hangszerekből kellemes zene áradt.

Lucius és Narcissa Malfoy középen táncolt, mindketten boldogságtól ragyogtak. A parketten ringatózó többi pár szürkének tűnt mellettük.

—Cissiy egészen lélegzetelállító ma—mosolygott Bellatrix.—Lucius jól járt vele.

—Remélem, nagyon, nagyon boldogok lesznek—biccentett Daisy és kortyolt a pezsgőjéből.

Bellatrix lágyan elmosolyodott, felállt az asztaltól és Rodolphus karjaiban a táncparkettre siklott.

Különös volt látni egymás mellett a két Black nővért. Az egyikük ezüstös fehérben, mintha maga lenne a megtestesült ártatlanság, a másik csillogó feketében, karján látványosan virít a Sötét Jegy. Egy nem titkolt gyilkos. És egyikük sem adja jelét, hogy hiányolná a harmadik nővért, aki nem kapott meghívást.

Daisy felhajtotta az italát és egyből újat vett le az asztal mellett elhaladó házimanó tálcájáról, aztán felkelt és a kert másik felébe indult. Oda, ahol az esküvői vigadalomtól elkülönülve Voldemort és néhány korábbi iskolatársa beszélgetett az árnyékban.

—Nagyuram!—hajtott fejet a férfi előtt Daisy és közelebb lépett.

Voldemort vetett rá egy pillantást, majd egy biccentéssel elküldte addigi beszélgetőpartnereit. Ők távoztak is, de közben kíváncsi pillantásokat vetettek Daisyre.

—Beszélj!

Emberhez alig fogható kegyetlenség csengett a férfi hangjában, de csak tompán, alig észrevehetően. Voldemort most jókedvében volt; az egyik leghűségesebb talpnyalója megházasodik, meghívták az esküvőre, ő pedig bizonyíthatta, mennyire jó úr is azzal, hogy megjelent.

Daisy még közelebb lépett és amint meggyőződött róla, hogy senki sem láthatja, elővette kistáskájából Mardekár Medálját.

—Tegnap késő este jutott a birtokomba—mondta, ahogy átadta Voldemortnak.

A férfi szeme mohón csillogott, ahogy erőszakosan rámarkolt a medálra és felemelte, hogy jobban megnézhesse. A közeli fáklya narancsvörös ragyogásba vonta az ereklyét.

—Csodálatos—suttogta elragadtatottan, majd Daisyre pillantott.—Hát csak sikerült a nyomára bukkannod.

Daisy biccentett.

—Egy csempésznél volt, de nem a tolvajtól szerezte.

Voldemort elégedetten mosolygott. Vékony, sápadt arca úgy nézett ki a halovány fényben, mintha egy bukott angyal lenne; jóképű, de hideg és szívtelen. Daisy mégis természetesen viszonozta a mosolyt, éppen csak annyi alázattal, amire feltétlenül szükség volt.

—Mostmár azok sem kételkedhetnek hűségedben, akik eddig rossz szemmel nézték váratlan visszatérésedet. Tudtam, hogy nem fogok csalódni benned.

A férfi színpadias mozdulattal Daisy felé nyújtotta a kezét, a nő pedig engedelmesen elfogadta és hagyta, hogy kiüljön a meglepettség az arcára.

—Nagyuram?

Voldemort derűsen felvonta a szemöldökét és a táncparkett felé indult, Daisyt is magával húzva.

—Te vagy, Daisy Harris, a legígéretesebb szövetségesem—mondta komolyan.—Hasonlóan látjuk a világot. Tudjuk, hogy egyedül az erő az, ami számít. Táncolj velem!