a mi kis titkunk

Vég kezdete

Vasárnap reggel volt. Szokásos nap...vagyis nem egészen. Reggel szokásosan Billy-nél keltem. Szokásosan kimásztam az ablakon, és haza autóztam. Szokásosan vele akartam lenni egész nap. Szokásosan játszottuk hogy utáljuk egymást. Aztán délután a szokásos átváltott rémálommá. Amiből azt hittem sosem kelek fel.

Délután épp Billy-nél voltam. Ő a kanapén ült, én pedig rajta. Kezeink össze voltak kulcsolva. Ráhajtottam a fejem a vállára. A tévét néztük, szótlanul. Mindkettőnknek a holnap járt az eszében. Holnap, amikor elmondjuk mindenkinek. És félek. Én, Steve Harrington kimondottan félek. És ha jól ismerem, márpedig jól ismerem, Billy is fél. Ami ritka dolog. És egyben ijesztő is.

- BILLY! NYISD KI AZ AJTÓT!

Ijedten felugrottam az öléből. Billy apja volt az.

- A kurva életbe!- káromkodott egyet a párom.- oké Stevy, menj a szekrénybe.

Kínosan felnevettem. Na, most én kerülök a szekrénybe. Bebújtam gyorsan, és néztem ahogy Billy helyreteszi magát, majd ajtót nyit.

- Szia apa.

Az apja erre csak levágta magát a fotelbe.

- Billy. Döntöttem. És ebbe nincs beleszólásod. Egy évre bentlakásos iskolába kerülsz, Európába.

Billy arcából kifutott a vér. És szerintem az enyemből is.

- Nem apa, én nem megyek sehova.

- Pedig igen fiam, be vagy jelentve, holnap indulsz, én most elmegyek, te meg szépen bepakolsz.

És ezzel kilépett az ajtón.

Kirontottam a szekrényből, és Billy karjaiba vetettem magam. Nem bírtam tovább. Sírni kezdtem. A szívem majd megszakadt. Egy év nélküle? Egy napba is belehalok. A fájdalom amit akkor, ott éreztem kibírhatatlan volt. Égett a szívem, elhomályosodott a látásom, kiszáradt a szám. Nem éreztem semmit, csak Billy hiányát. De azt nagyon.

- Stevy...nem lesz baj.- Billy maga elé fordított.- szeretlek. És ez nem fog változni bárhol vagyok. Várok rád. És ígérem ha visszajövök, szarok más véleményére. Összeköltözünk. Ígérem Stevy. Ígérem.

Még szorosabban magához ölelt. Patakzottak a könnyeim. Mintha sose akarnának elfogyni, vagy akár csillapodni. Kapkodtam a levegőt. Fájt. Rettenetesen. Ekkor éreztem egy könnycseppet leesni Billy arcáról. Ő is sírt. Mert fájt.

A vonat előtt álltunk. Billy bőröndökkel a kezében lépett fel a gépre.

- Szeretlek Stevy.- suttogta a fülembe, amibe beleborzongtam.

- Én is Bill.- suttogtam vissza. - várok rád.

- Stevy, bármi történik, bármi lesz, én téged szeretlek. Nem lesz más, csak te.TE. Mert isten téged küldött nekem. Te mentettél meg a végtelen ürességtől. Te vagy a hősöm. Egy év nem változtat ezen. Egy örökkévalóság sem változtatna ezen. Szeretlek.

Felépett a vonatra. Beült a fülkéjébe, és szivet mutatott. A vonat elindult. Míg távolodott, integettem. Aztán egyszer csak eltűnt a szemem elől. Pontosan egy évre.