Füst a szememben

Szófosásom

Őszintén, ha feljönne a kérdés, hogy szerelmes legyek vagy inkább erős, inkább szerelmes lennék. Egész életemben harcoltam a démonjaimmal. Sose éreztem magam komfortosan nagyon sehol. Soha senkit nem hívhattam a magaménak, és senkihez nem tartoztam. Senki nem hívott a sajátjának. És ezt nem úgy értem, hogy irányít és csak az van amit ő mond, hanem mikor tudod, hogy te az övé vagy és bármi lesz, ő ott lesz neked. De nemhogy embert nem hívhattam még a magaménak, még egy tárgyat se. Hozzászoktam az osztozkodáshoz. A szerelem eddig csak cserben hagyott, ezért megtanultam eggyé válni a csenddel. Szükségem van egy "megmentőre" de nem akarok senkineka terhére lenni és főleg nem akarok valakinek tartozni ez miatt. Soha. Senkinek. Mindig kevés voltam. És ezért mostmár mindent túlgondolok és gyűlölöm ezt. egyszerűen képtelen vagyok elfogadni ha valaki azt mondja, hogy neki elég vagyok, mert belém van nevelve, hogy sose leszek elég senkinek. Elegem van abból, hogy bárhol vagyok nem érzem magam otthon. Szeretnék egy helyet ami ezt az érzést adja. Bár nemhinném, hogy ez egy hely lenne. Sokkal inkább egy ember. De ezt se fogom megtapasztalni. Sose hiszem el ha valakinek "bejövök". Egész életemben én voltam a kövér gyerek akit mindig csúfoltak, akit még a családja is piszkált ez miatt. Úgyhogy aki most ismer meg és azt mondja, hogy jó az alakom, annak nem hiszem el. Még mindig ugyan annak látom magam. Hiába próbáltam az összes diétát, hiába éheztettem magam, hiába csináltam/csinálok bármit még mindig dagadtnak érzem magam. Pedig annyira szeretném ha szeretnének.