AZ OROSZLÁNSZÍVŰ - REGULUS BLACK

NEGYVENEDIK FEJEZET - MINT A FŐNIX

Tartalmi figyelmeztetés: étkezési zavar említése

Amikor Regulus felkelt, elképzelése sem volt, hogy hol lehetett.

Csak annyit tudott, hogy a fejében még mindig zúgott az az ABBA dal, amit legalább ötször lejátszottak az előző esti griffendéles partin. Csak azt tudta, hogy a fehér ingének sör-és hányás szaga van, a haja pedig nyirkos volt, mintha megmosta volna az este folyamán. Torka száraz volt, szinte vízért esedezett, reménytelenül végigtapogatta a környezetét, de hiába.

Nagyokat és sűrűn pislogva nyitotta ki a szemét. Az üres Griffendél klubhelyiség egyik kanapéján feküdt, egy vékony piros takaró volt ráterítve megcsavarodott testére. Az ablakon beszűrődő napsugarak meleg időjárással kecsegtették, de Regulus tudta, hogy bizonyára hideg volt kint. Nem sok kedve volt kibújni a takaró alól, inkább az álláig felhúzta és visszahunyta a szemét, abban reménykedve, hogy ha visszaalszik, akkor legközelebb felkelve már a Mardekár ház klubhelyiségében találja majd magát.

Mindent megadott volna egy forró teáért vagy egy pohár vízért és egy időnyerőért, hogy megváltoztassa az előző estét, és el se jöjjön, vagy hamarabb elhagyja a partit.

Csak emlékmorzsák maradtak meg; James, ahogy leöntötte őt sörrel, majd később felrángatta a kanapéról, hogy táncoljon a többiekkel; Peter, ahogy a kör közepén táncol és mindenki tapsol neki; Marlene McKinnon hosszú szőke haja, ahogy lobog, miközben alkoholtól kipirult arccal üvölt minden számot; Mary Macdonald, ahogy meghúzza a whiskys üveget és odanyújtja Regulusnak; Lily Evans, ahogy belekarol Regulusba és kivezeti a mosdóba és ott marad vele, míg Sirius meg nem érkezik; Sirius hangja, ahogy azt mondja Lilynek, hogy „innentől átveszem", majd óvatosan leguggol Regulus mellé... és ennyi. Nem emlékszik többre, és van egy olyan érzése, hogy szerencsésebb így, ugyanakkor zavarja, hogy ennyire kiesett minden számára.

Percek teltek el úgy, hogy csak csukott szemmel feküdt a kanapén ­– tudta, hogy nem fog tudni visszaaludni, de azért próbálkozott. Érezte, ahogy a napsugarak fel akarják feszíteni a szemhéját, ezért csak a fejére húzta a takarót és az oldalára fordult.

Bármit megtett volna egy forró teáért vagy csak egy pohár vízért is, kivéve azt, hogy felálljon érte. Már azt tervezgette fejben, hogy vajon mennyi ideig fogják hagyni, hogy itt aludjon – nem mintha kedve lett volna hozzá, de felállni még nehezebbnek bizonyult. Nem tudta megfejteni, hogy hány óra lehetett – novemberi reggelhez képest túl világos volt, de mégis, gyanúsan csendes volt a klubhelyiség ahhoz, hogy ebédidő körül járjon.

Lépteket hallott. Összehúzta magát és megpróbált mozdulatlan lenni, hogy azt higgye az illető, hogy még alszik.

Ha valakit igazán ismersz, a léptei elárulják őt. Regulus pontosan tudta, hogy ki állt meg a kanapé mellett, mégis megvárta, míg közelebb ért az illető és meg nem érezte az illatát.

Lehúzta a fejéről a takarót.

– Evan? – Regulus érezte, hogy a karjában megroppant egy csont, ahogy feltámaszkodott ülő helyzetbe.

Evan egy bögrét szorongatott a kezében, amelyet szótlanul Regulusnak nyújtott át. Gőzölgő tea volt benne. Elégedetten sóhajtott fel.

– Köszö... Várj, hogy jutottál be?

– Pettigrewt kifaggattam tegnap este, hogy mi a jelszó – legyintett, majd tartózkodóan helyet foglalt a kanapé karfáján. Regulus belekortyolt a teájába. Olyan íze volt, mint egy fahéjas mézeskalácsnak. – Nem volt nehéz, nem tud titkot tartani. De talán lassan mennünk kéne, mert még ide is érzem a bátyád és Potter egóját.