Tik, katt, ecsetvonás | ✔

12. fejezet: Menekülés, írószer, pszichológus

A gőzölgő, élénksárga omlett fűszeres aromája csiklandozta az orromat. Két nap koplalás után szinte nyáladzani kezdtem, amikor Anti letette elém a reggelit, de még mindig túlságosan kavargott a gyomrom, hogy akár csak egy falatot magamba erőltessek. Lídi gügyögve próbálta megetetni Petit, a másfél éves kisfiukat, aki összevissza csapkodva, teljes hangerősséggel nevetve nézett az anyukájára. Egyedül a bátyám nézett rám úgy, mint aki tudta, hogy valami bajom van, bár ő az utóbbi két napban is így nézett rám, amióta berobbantam hozzájuk.

Szombat este, miután lecsaptam a laptopom fedelét, még annyira visszatértem, hogy kikapcsoljam a gépet, majd összeszedtem pár napra elegendő ruhát, és inkább átjöttem Antiékhoz. Úgy éreztem, ha nem beszélek Lucyval, Gerébbel, Gergővel, vagy akár G-vel, akkor egy idő után jobban fogom érezni magam, ezért inkább ide menekültem. Még az egyetemen is kerültem mindenkit, a telefonomat repülőmódba tettem, és meg sem közelítettem sem az udvart, sem a festőműhelyt. Geréb azonban még így is mindent megtett, hátha a közelembe kerülhet. Egyszer megpróbált bejönni az előadóba, ahol egy a fényképészet történelméről szóló órát tartottak, ám amint meglátta, mennyien vagyunk bent, csak az ajtóban állva próbált meg kihívni. Nem mentem ki, ő otthagyott, majd az órám végeztével olyan gyorsan tűntem el a teremből, amennyire csak tudtam.

− Lúcia tegnap felhívott, hogy nálunk vagy-e, mert aggódik érted – köszörülte meg a torkát Anti, miután lenyelt egy nagy falat kenyeret. – Nem szóltál neki, hogy átjössz?

− Elfelejtettem – vontam meg a vállamat, aztán terelésként elkezdtem enni.

− Te? Elfelejtettél szólni neki? Te, aki félnaponta hívtad fel egy balatoni nyaralás alatt, hogy biztosan mindent elmesélj neki? – Hosszú másodpercekig csak nézett rám, miközben Lídi kettőnk közt kapkodta a tekintetét.

− Akkor mi megyünk öltözni! – állt fel az asztaltól, majd kivette Petit az etetőszékből, és kisétált a szobából.

− Bojta, tudod, mennyire imádlak – fogta meg a kezemet Anti. – De attól komolyan hülyét kapok néha, hogy belőled mindent harapófogóval kell kihúzni. Ez is arról a netes gyerekről szól?

− Olyasmi. – Egy mély sóhaj hagyta el a számat, miközben az ajtó felé fordulva átnéztem a gyerekszobába.

Lídi mosolyogva öltöztette a kis, szőke Petit, aki nevetve nyújtózkodott felé. A kisfiú szinte tökéletes mása volt az édesanyjának, Antitól egyedül azt a szederkék szempárt örökölte, amiért anno minden tini lány odáig és vissza volt. Régen irigyeltem Antit, amiért annyian estek bele, egy idő után azonban rájöttem, mekkora átok tudott ez lenni. Főleg akkor, ha éppen egy féltékenyebb lánnyal jött össze. Lídi lehetett az első lány, akiért küzdenie kellett, én pedig hatalmas mázlistának tartottam a bátyámat, amiért sikerült megkapnia egy ilyen kedves, törődő nőt.

− Szeretnék segíteni neked – szakított ki a gondolkodásból Anti −, de ha nem mondod el, mi a baj, úgy nehéz lesz.

− Azt hiszem, rájöttem, ki Castlelake.

− És ezért el kellett menekülnöd otthonról, mert... − Felvont szemöldökkel nézett rám, a válaszomat várta, amit még végiggondolni sem ment könnyen számomra, nemhogy kimondani. De tudtam, muszáj megtennem.

− Geréb az. A srác, aki tetszik Lucynak.

− És aki neked nem tetszik. Hol a gond?

− Ott, hogy ha Lucy ezt megtudja, tiltott zónának fogja gondolni, és sosem jön majd össze vele. Mondhatnék bármit, Lucy csak azt fogja látni, hogy Geréb Castlelake, és képtelen lesz elválasztani...