𝔸𝕞𝕚𝕜𝕠𝕣 𝕞𝕖𝕘𝕝𝕒́𝕥𝕥𝕒𝕝𝕒𝕜 |𝐘𝐢𝐙𝐡𝐚𝐧 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶t̶e̶t̶t̶]

19.rész🐇🎬

A mellkasom összeszorul és nem kapok levegőt. Nem hagyhatom, hogy így menjen el. Nem hiszem el, hogy az utóbbi egy év hazugság volt. Nem tudom elfogadni, hogy semmi se volt igaz.

-Mikor...Ma pontosan mikor indul? -szedtem össze magam, hogy még egy utolsó kérdésre legyen erőm, és visszanyerjem az események hevében elvesztett hangom.

-Nem tudok mindent. Miért nem írsz rá ha ennyire érdekel? Nekem tényleg dolgom lenne most már. -morgolódik, amit meg is értek. Legalább egy negyed órája tartom fel a kérdéseimmel olyan dologgal kapcsolatban, amiről nagy eséllyel már mindenki tudott.

-De...letiltott...-suttogom magam elé a szavakat, miután egyedül maradok. A könnyeim összegyűlnek szemem előtt és besípol a fülem. Körülöttem mindenki sürög és forog, de én tekintetemmel csak a telefonomat keresem. Meg kell néznem, hogy mikor indul a következő gép Japánba. Nem hagyhatom annyiban. Nem lehet így vége. Beszélni akarok vele. Ha tényleg utál, azt akarom, hogy a szemembe mondja, ne csak egy üzenetbe, amikor nem is látom személyesen.

-Megvan. -kiáltok fel boldogan, azonban ahogy befejeztem a mondatot, mosolyom azonnal le is kókadt, mikor megszólalt a rendező.

-5 perc és kezdünk! Mindenki a helyére! -visszhangzott fejembe újra és újra az elhangzott két mondat.

Nem! Nem lehet! Még nem! El kell érnem Yibot! Utána akarok menni, különben elkések! Nem késhetem le...

Telefonom villám sebességgel nyitom fel és hozom be a keresőt.

"Kína-Japán repülő indulás" -írom be gyorsan és ki is adja egyből a leghamarabbit. Egy már hajnalban elment, a következő pedig délután 4-kor fog indulni. Vajon végzünk addig, ha nem kell többször venni egy jelenetet? Ha nem hibázok és más se teszi, akkor talán hamarabb készen leszünk.

-Ööö...Elnézést, mikor fogunk végezni? -teszem fel a kérdésem a rendezőnek, mikor az már az óráját figyeli, hisz két perc múlva kezdenénk.

-Természetesen amikor felveszünk minden jelenetet ami mára elő van írva. Talán siet valahová? -próbál szemeimből kiolvasni valamit, de abban maximum aggodalmat, vagy türelmetlenséget láthat.

-Nem, dehogy. -ráztam idegesen lábam és magamra erőltettem egy apró mosolyt is. Nem mehetek el innen. Nem kevés pénz fizetni az összes itt lévő embert. Egy nap halasztás is nagy pénzösszeg vesztés lenne, ami annyit takar, hogy felelőtlenség lenne innen lelépnem, még ha ezzel az is jár, hogy el kell halasztanom, hogy találkozzak Yiboval.

----------

5:30 van és....

-Újra! Zhan szedd már össze magad! Ez az utolsó jelenet! Olyan letört vagy, mintha most csapták volna el a nagyanyádat! Ennél a jelenetnél hülyéskedsz, érted? Wei Ying nem szomorú, hanem sugárzik az elhatározástól és az önbizalomtól! Nevess és bolondozz! -szól rám ismét a rendező, de hiába. Csak arra tudok gondolni, hogy mi van, ha Yibo a 4-es géppel ment el, én pedig nem tudtam oda menni elé. Még 7-kor is indul egy járat, de sose tudhatom... Nem tudom melyikre száll fel... Lehet már lekéstem Őt és már rég a repülőn van.

-Sajnálom. -próbálom rendezni lélegzetem és leküzdeni a gombócot, ami a torkomban van. Legalább hatodjára vesszük már újra ugyan azt a jelenetet, de még mindig nem tudom megcsinálni rendesen. Felgyűlt bennem minden érzelem. Fáj a mellkasom és haza akarok menni, hogy az üres szobámban kiadhassam magamból az utóbbi heteket. Már teljesen lemondtam arról, hogy utolérjem Yibot és a forgatás sikeressége se tud érdekelni. Biztos vagyok benne, hogy Yibo is azért utál, mert csalódás voltam számára. Hiába van több ezer, vagy százezer rajongóm, ha csak addig azok, amíg meg nem ismernek... Hogy lehetek ilyen szerencsétlen.