Éjféli szikra 3.

Részeg csókok

Karmazsinpiros vagy ciklámenrózsaszín?

Életem legnagyobb dilemmája.

Cho nélkül úgy el tudok veszni a sminkek, hajlakkok és glitterek világába, mintha csak egy köd lepte labirintusban bolyonganék. A hollóhátas barátnőm képes rá, hogy órákon keresztül ecsetelje a koktéltáska és highlighter fontosságát, sőt, a végén még el is hiteti velem, hogy nélkülük nem is lehetne élvezni egy bulizós estét a barátaid gyűrűjében. De mivel a mai bulira külön-külön érkezünk, nincs itt, hogy segítsen a rúzsom kiválasztásában, amin már hosszú-hosszú percek óta agyalok.

- A piros legyen - csendül fel mögöttem egy mély hang, mely cikázva zongorázik végig a belső szerveimen. - Sokkal jobban illik hozzád.

Kimászom a tükörből, mivel eddig azt hittem, hogy ha 3 centi választ el tőle közelebb kerülök a megoldáshoz, és a fürdőszoba bejárata felé lépek, aminek a keretei közt támaszkodik Draco tetőtől talpig feketében.

- A szenvedély és az erőszak szimbolikus színe - fordulok vissza a tükörhöz. - Felfoghatatlan számomra, hogy miért ez tetszik neked! - ironizálok, miközben felkenem az ajkaimra a karmazsin rúzst.

Miután végzek az arcommal, ami több időt igényelt, mint amennyit normális esetben rászánnék, eligazítom az összevissza szálló, loknikba rendezett frizurámat.

Draco eközben nesztelen léptekkel felszámolja a köztünk lévő távolságot és hátulról átkarol. A fekete kezeslábasomon keresztül is érzem az érintését, mintha csak a mezítelen bőrömet becézgetné az ujjaival. Szokottnál is sápadtabb arca másodperceken belül feltűnik a vállamon, majd el is tűnik, hogy észrevétlen csókokat hinthessen el a nyakamon.

- Nem haragudhatsz rám még mindig - duruzsolja a fülembe.

- Miért nem? - vonom fel a szemöldököm.

Végül is csak a féltékenység, harag, düh és a kiismerhetetlen forrásból származó agresszió arra ösztönözte, hogy ragadja meg a kviddics csapat kapitányának torkát és addig szorongassa hosszú ujjaival, amíg kicsikarja belőle az utolsó csepp oxigént is. És ez nem az a kategória, ami mellett el tudok nézni pár nap leforgása alatt.

- Bébi. . . - fogja meg a csípőmet. Én meg átkozom a ruhámat, amiért oly vékony, hogy le kell néznem a kezére, nem-e a csupasz derekamat markolja. - Flint megérdemelte. Neked meg nem kellene ezen ennyit rugóznod! - Állát a vállamba fúrja, szeme szürkéjét pedig abban a pillanatban a tükörben visszatükröződő szemeimre illeszti. - Ma lemegyünk a csordánkkal a Három Seprűbe, nem? Próbálj meg ellazulni. . .

Rózsaszín ajkait levezeti az állom vonalán a nyakamra, ahova még a sütővasamnál is forróbb csókokat lejt el. Én és a testem valamiért nem pendülünk egy húron, a fogaim közül egy leheletnyi sóhaj szakad ki, az akaratomon kívül.

- Nem tudtam, hogy te is jössz - horkantok fel, bár a hangom sokkalta jobban hasonlít egy cincogó egéréhez.

A tükörbe nézve nevetségesnek hangzik mind azon emberek szava, akik az évek során azzal vádoltak minket, hogy egy kicsit sem illünk össze. A pirospozsgás bőrömre simuló fehér ujjai. Az egymásba olvadó fekete ruháink. A szürkületi eget és folydogáló csokoládét idéző szemeink. Olyan kontrasztot teremtenek, amit még egy festő sem tudna megalkotni ezer meg ezer színárnyalatból.

- Csak azért, mert egy iciripicirit összekaptunk, nem jelenti azt, hogy a többiek is megutáltak, maga Cho hívott el - közli a nyilvánvalót.

Lassan megfordulok, miután konstatálom, hogy több vakolatot nem lehetne az arcomra kenni, és nekitámaszkodom a mosdókagylónak. Draco habozás nélkül a terpeszben álló lábaim közé áll és összeolvasztja a testrészeinket, melyek üvöltözve rimánkodtak a másikért. A megkönnyebbülés hullámai ezerrel vágtáznak végig a bőrömön, bármennyire próbálok gátat állítani nekik.