A történet vége

Második fejezet

Eloise Blanche

Szeptember 2. szombat

Gretchennel felmentünk a Pierre-el közös lakásukba. A lelkemnek igazi felszabadulás volt itt lenni. Elmeséltem mindent Gretchnek, aki azóta is aggódalommal teli tekintettel figyelt. Egy idő után már vártam, hogy megszólaljon, mivel alig mondott valamit, mióta elmondtam neki a történteket. De nem sokat kellett várnom, mert amint letelepedtünk a nappaliban, felsóhajtott.

- Talán szünetet kellene tartanotok –mondta, mire elhúztam az ajkam.

- Akkor biztosan vége lenne a kapcsolatunknak –mondtam ki az igazságot.

- Eloise, ez nem egészséges! Teljesen kivagy lelkileg és hamarosan pszichológusként fogsz dolgozni, de ha te is depressziós vagy akkor nem fogsz túl sokat segíteni a pácienseiden.

- Erre nem is gondoltam –vallottam be, és Gretchennek tényleg igaza volt. Egy hónap múlva kezdek dolgozni, és ha addig nem hozom magam rendbe, nem leszek valami nagy segítség.

- Szerinted van valakije? –kérdeztem, mire Gretch megingatta a fejét.

- Nem hiszem, akkor nem féltékenykedne rád.

- Nem tudom, lehet van valaki, csak titkolja –sóhajtottam, és felhúztam a lábaimat a kanapén.

- Pierre tudna róla és ha Pierre tudja, akkor én is tudom –próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel.

- Mindegy, ettől függetlenül még minden elképesztően szar és én ezt nem akarom!

Kedvem sem volt már haza menni, pedig túl sok választásom nem volt. Anyuékhoz nem akartam szaladni, hiszen mit sem tudtak a Charles és köztem zajló vitákról. Imádták és nem akartam elrontani a róla kialakult képet, elég, ha az én szememben már nem ugyanaz az ember.

- Tudod mit? Mi lenne, ha elmennénk a keresztlányodnak vásárolni? –dobta fel az ötletet, és a hasára simította a kezét. Gretchen a hatodik hónapban volt és elég nagy pocakja volt, mégis hajlamos voltam elfelejtkezni róla. Pedig tényleg nagyon vártam Layla baba érkezését, de önző módon mégis sírhatnékom volt, amikor rágondoltam, mert én is azt akartam, hogy Charles-al legyen közös babánk, most pedig a legjobb barátnőmnél ültem és szinte vártam, hogy véget érjen a kapcsolatunk.

- Hé, ezzel most rosszat mondtam? –ijedt meg Gretchen, és azonnal mellém ült majd átölelt, a könnyeimmel pedig a vállát áztattam.

- Nem, dehogy! Mehetünk –szipogtam.

- El, ha nem akarsz menni, akkor maradhatunk itt is –húzódott el.

- Dehogy! Szeretnék kicsit vidámabb dolgokkal foglalkozni –töröltem meg az arcomat.

- Oké, akkor menjünk! –állt fel, és ahogy a lila ruhájában megfordult, tényleg hatalmas pocakja volt már.

Egy órával később már a második baba boltban nézelődtünk, és Gretchen mindenhol vett egy-két ruhát Laylanak. Ahogy néztem őt, miközben ragyogott a boldogságtól, szerettem volna a helyében lenni. Annyiszor elképzeltem, hogy Charles-al lesz kettő vagy három gyerekünk, és együtt közösen neveljük fel őket. Ez a kép most darabokra hullott bennem.

- Szerinted? –fordult felém Gretch, egy rózsaszín body-t tartva a kezében.

- Ugyan olyan, mint az előző három –feleltem, mire elgondolkozott és egyetértve visszatette.

- Pierre elakar költözni –szólalt meg hirtelen, mire lefagytam.

- Mi? Hova?

- Nyugi, itt maradunk Monacoban, csak egy kertesházat szeretne és őszintén, szerintem is jobb lenne –mondta, de közben nem úgy tűnt mintha annyira örülne ennek.

- De te is akarod?

- Persze, csak most nincs kedvem költözni –sóhajtotta.

- Szóval Pierre átváltott apa figurába? –mosolyodtam el.

- Igen, és én ennek nagyon örülök, mert most pont erre van szükségem –felelte mosolyogva.

- Örülök, hogy vele maradtál.

- Én is, bár mióta ismerem, nem nagyon tudnám mással elképzelni az életem –válaszolta, és megtudtam érteni. Én is pontosan így vagyok Charles-al.

***

Gretchen hazavitt, és Pierre már lent várt minket, amikor az épülethez értünk.

- Köszönöm ezt a napot –fordultam a barátnőm felé.

- Kitartást, drágám! –ölelt meg, majd kiszálltam az autóból, de Pierre nem rögtön cserélt velem helyet.

- Válthatunk pár szót? –kérdezte, mire a gyomrom összerándult.

- Igen –bólintottam.

- Eloise, a te barátod is vagyok... Ezért szeretném, ha felkészülve mennél fel –mondta, mire a mellkasomban szorító érzés keletkezett.

- Szakítani akar ugye?

- Szünetet tartani, de én javasoltam! Ez a lesz a legjobb nektek –simogatta meg a karomat, és igaza volt. Mégis annyira fájt, hogy majd belehaltam.

- Rendben –biccentettem, majd szorosan átölelt és Gretch felé vette az irányt.

Lift helyett a lépcsőt választottam, hogy minél később érjek fel. Közben pedig alig tudtam visszatartani, hogy ne hányjam el magam. Egyszerűen kavargott bennem minden. Ahogy beléptem a lakásba, Charlest a konyhapultnál pillantottam meg. Fájdalommal teli tekintettel nézett rám és őszinte legyek örültem neki, mert így tudtam, hogy még érez valamit irántam.

- Szia –köszöntem halkan.

- Szia.

- Szóval ennyi? –kérdeztem, és a tekintetem ismét fátyolossá vált.

- A karrieremre akarok koncentrálni Eloise, sajnálom –tenyerelt a pultra.

- Nem akarok szünetet –csúszott ki a számon, féltem, de tudtam, hogy ez csak jobban összetörné a szívemet. A szünet reményt ad és az sosem jó.

- El, ez lesz a legjobb most –sóhajtotta, de végre fájdalmasnak tűnt a sóhaja, nem pedig unottnak vagy ingerültnek.

- Szakítani akarok –mondtam ki, és mintha kitéptek volna egy darabot belőlem, amikor kiejtettem a szavakat a torkomon.

- Van valakid, ugye? –csattant fel, és meglepett, hogy ez már nem tetszett neki.

- Nem, nincs! Te vagy az egyetlen ember, akit tiszta szívemből szeretek! De magamat is tisztelnem kell annyira, hogy nem reménykedek olyanba, ami már menthetetlen –mondtam a szemébe.

- Én is szeretlek, Eloise! –lépett el a pulttól és úgy tűnt mintha oda akarna hozzám lépni, de végül még sem tette.

- Ebben már nem tudok hinni. 

Instagram: dkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla