Kalpur hercegnek fogalma sem volt, mi történik körülötte a díszvacsorán. Még szerencse, hogy senkivel sem kellett hosszasan beszélgetnie, és senkinek sem tűnt fel a szótlansága. Egyszerűen képtelen volt bármire is koncentrálni. Egy kivétellel. Egész este lopva Vadóc (vagyis Kimbalya hercegnő) felé pillantgatott, aki észrevétlenül, csendesen és szerényen ült a helyén, nem szólt senkihez, meghúzta magát, mintha ott sem lenne, mintha hatalmas kegyben részesült volna, hogy félig még gyermek létére a felnőttek asztalánál ülhet, és szinte senkinek sem tűnt fel a jelenléte. Ezzel az egésszel csupán egyetlen apró probléma akadt: Vadóc már egyáltalán nem volt gyerek, és Kalpur talán mindenki másnál jobban tudta ezt. Bár alig ismerte a lányt (és ma este kiderült, hogy még kevésbé ismeri, mint eddig hitte), ám az együtt töltött három nap pontosan a látszat ellenkezőjéről győzte meg.
Az a Vadóc, akit ő megismert, nagyon is felnőttesen gondolkodott az állandó zsörtölődése és piszkálódása mellett, nagyon is érett véleményt formált a világ dolgairól, és nagyon is komolyan látta ennek a világnak az igazi arcát, miközben egy fékezhetetlen kis lázadót rejtegetett a testében. Miért adhatta ki magát egy hercegnő tolvajnak, miért viselkedett úgy egész idő alatt, mint egy vásott utcagyerek, és miért mutatta meg mégis a valódi énje egy picike darabját egy vadidegennek? A herceg számára ez továbbra is megfejtetlen és megfejthetetlen rejtély maradt.
Kalpur feltűnés nélkül és észrevétlenül figyelte őt a vacsora alatt. A hercegnő ártatlanul bájos jelenség volt a zöld selyemruhájában, és feltűnően visszafogottan viselkedett, mintha nem is önmaga lenne. Mintha nem is ismernék egymást. Kalpur nem értette, mi folyik itt, nem értett már semmit, ami abban a három napban történt, azt pedig végképp nem értette, miért nem hagyja ez nyugodni, és miért tekintget folyton a hercegnő felé.
Ostobaság volna azt képzelnie, mintha ennek bármilyen romantikus oka lenne. Ugyan már, ez nevetséges, és szóba sem jöhet! Hiszen a lány nyolc évvel fiatalabb nála, szinte még fél lábbal a gyermekkorban, szépség és kifinomultság tekintetében a nővérei messze megelőzik. Csak éppen... Igen, csak az a bökkenő, hogy Alysa és Sidonia semmit, de semmit nem mozgatnak meg a szívében, Vadóc ellenben korántsem közömbös a számára. Mi az ördög folyik itt? Miért bámulja folyamatosan a lány gyermekien tiszta arcát, meg azokat a szinte világító zöld szemeit?
Kalpur nem tudott ezekre a kérdésekre felelni önmagának. Végigszenvedte a vacsorát, alig várta, hogy kiszabaduljon innen, hogy végre kiszellőztethesse a fejét. Mégsem tette. Ott maradt, feszülten figyelve, alig bírva megülni a helyén. Mikor a soha véget érni nem akaró vacsora véget ért, a vendégek és vendéglátóik beszélgetve kisebb csoportokra oszlottak, óvatosan körülpillantott, keresi-e valaki Conso tanácsos társaságát. Szerencsére nem úgy tűnt, és ezt most egyáltalán nem is bánta. A szeme sarkából azt a zöld ruhás alakot fürkészte, aki közben észrevétlenül kiosont a palota erkélyére, a csillagos éjszakába. Kalpur óvatosan követte őt, és csak remélni merte, hogy tudja, mit csinál.
A hercegnő az erkély egyik sarkában álldogált, kezében poharat tartott, és talán a csillagokat csodálhatta a fejük felett. A barna haját, melyet eddigi találkozásaik során befonva és feltűzve hordott, most vékony selyemkendő takarta, melyet a szokás szerint a nőknek viselniük kellett idegen férfiak társaságában. Kalpur tisztes távolságban állt meg tőle, hogy a jelenlétét véletlenül se lehessen meg nem engedett bizalmaskodásnak tekinteni. Ő itt most nem a rabyriai trónörökös, hanem csak Conso tanácsos. Ennek megfelelően kell viselkednie.
A lány feléje sem pillantott, mintha még sohasem látta volna őt az életben. Kalpur lázasan törte a fejét, mit kellene tennie, mit is mondhatna neki. Mit kellene mondania a történtek után?
- Szép esténk van, tanácsos úr - szólalt meg váratlanul a hercegnő.
- Szép, Fenség - felelte esetlenül.
- Mi?
- Tessék? - pislogott értetlenül Kalpur.
- Azt kérdeztem, mi szép. Az este vagy én?
- Nem értem... - hebegett a herceg.
- Hm, a minap még nem tűntél ennyire esetlennek, úrficska! - vetett rá egy gyors pillantást a lány, egy csúfondáros, ördögi mosolyt villantva.
- Mi ez az egész? Valamiféle játék?
- Nem játék - sóhajtotta a hercegnő (Kalpur már nem érezte helyénvalónak, hogy Vadócnak hívja, de azt sem tudta, minek kellene most neveznie). - Nem játszottam veled, uram. Csak élveztem a társaságodat, hogy veled pár napig önmagam lehettem. Nem akartalak megbántani.
- Már azt sem tudom, hogyan nevezzelek...
- Jó volna, ha Vadócnak hívhatnál, mint eddig, de az itt és most nem lenne helyénvaló. A hercegnő olyan személytelen és hivatalos, hiszen már ismerjük egymást. Kimbalya a nevem, ám az túlságosan bizalmaskodó lenne. A Kimba hülyén hangzana, mintha egy oroszlánt szólongatnál. Nincs más hátra, hívj Alyának.
- Miért adtad ki magad...?
- Mert nem szeretem a kényszerű kötöttségeket, szeretnék legalább néha kiszabadulni közülük, és mert önmagamként sohasem lehetek szabad. Vadóc nekem az elérhetetlen szabadság jelképe, amiben nekem sohasem lesz részem.
- Miért nem?
- Pont erről beszélgettünk a minap, nem? - vont vállat a lány. - Egy hercegnő, egy nő nem lehet szabad a törvények szerint, amit férfiak hoztak, és amik megszabják a helyünket és a szerepünket a világban. Hiába rosszak azok a törvények.
Hallgattak. Nemrég már átbeszélték ezt a kérdést. Mit lehet erre felelni, mi újat mondhatnának még?
- Holnap hazamentek - törte meg a csendet Kimbalya. - Remélem, szép emlékeket viszel magaddal.
- Én is élveztem veled ezt a néhány napot.
- Igen, észrevettem - mosolygott olyan hamisítatlanul vadócosan a lány. - Kár, hogy soha többé nem találkozunk. Remélem, nem felejtesz gyorsan el. Ha néha-néha eszedbe jutok, akkor Vadóc emléke azalatt szabadon élhet, akkor is, amikor én már rab madár leszek. Ígérj meg valamit! Váltsd valóra édesanyád álmát, és keress méltó gazdát annak a medálnak! Megérdemli. És te is. Jó utat, és szerencsés hazatérést kívánok nektek. Vigyázz magadra, úrficska, és élj boldogan! Ha megbocsátasz, most visszamegyek, mielőtt valakinek hiányozni kezdene a kis hercegnő. Ég áldjon, barátom!
Kalpur magára maradt az erkélyen, a csillagos ég alatt. Nehéz szívvel gondolt a másnapi utazásra. Hiányozni fog ez a pár nap, és Vadóc, a kis tolvaj hercegnő, aki talán nem is csak a medálját lopta el.
- Nem felejtelek el, Alya hercegnő! - ígérte a pislákoló csillagokkal pettyezett égboltnak, és a titkokat örökre megőrző éjszakának.
*
A hajó kibontott vitorlákkal szelte a tenger hullámait. Hazafelé tartottak, ajándékokkal megrakodva. Még néhány nap, és hazaérnek Rabyriába. Már alig várták, hogy megpillantsák a jól ismert partokat. Mindenütt jó, de azért a legjobb mégiscsak otthon. Sikeres küldetést tudhattak maguk mögött. A szultán elégedett lesz, a trónörökös pedig már most is elégedett. Csak szokatlanul szótlan valamiért. Albano báró ez utóbbira nem lelt magyarázatot, miközben a hajóorrban a palánkra támaszkodó urát figyelte. Min járhat vajon az esze? Mi nyugtalaníthatja? Tanácsos volna-e ilyenkor megzavarnia töprengő magányában? Végül a hűséggel párosult aggodalom győzedelmeskedett, és a báró a herceg mögé lépett, torkát halkan megköszörülve jelezte érkezését.
