Vadóc

2. Érdekházasság

Kalpur hercegnek fogalma sem volt, mi történik körülötte a díszvacsorán. Még szerencse, hogy senkivel sem kellett hosszasan beszélgetnie, és senkinek sem tűnt fel a szótlansága. Egyszerűen képtelen volt bármire is koncentrálni. Egy kivétellel. Egész este lopva Vadóc (vagyis Kimbalya hercegnő) felé pillantgatott, aki észrevétlenül, csendesen és szerényen ült a helyén, nem szólt senkihez, meghúzta magát, mintha ott sem lenne, mintha hatalmas kegyben részesült volna, hogy félig még gyermek létére a felnőttek asztalánál ülhet, és szinte senkinek sem tűnt fel a jelenléte. Ezzel az egésszel csupán egyetlen apró probléma akadt: Vadóc már egyáltalán nem volt gyerek, és Kalpur talán mindenki másnál jobban tudta ezt. Bár alig ismerte a lányt (és ma este kiderült, hogy még kevésbé ismeri, mint eddig hitte), ám az együtt töltött három nap pontosan a látszat ellenkezőjéről győzte meg.

Az a Vadóc, akit ő megismert, nagyon is felnőttesen gondolkodott az állandó zsörtölődése és piszkálódása mellett, nagyon is érett véleményt formált a világ dolgairól, és nagyon is komolyan látta ennek a világnak az igazi arcát, miközben egy fékezhetetlen kis lázadót rejtegetett a testében. Miért adhatta ki magát egy hercegnő tolvajnak, miért viselkedett úgy egész idő alatt, mint egy vásott utcagyerek, és miért mutatta meg mégis a valódi énje egy picike darabját egy vadidegennek? A herceg számára ez továbbra is megfejtetlen és megfejthetetlen rejtély maradt.

Kalpur feltűnés nélkül és észrevétlenül figyelte őt a vacsora alatt. A hercegnő ártatlanul bájos jelenség volt a zöld selyemruhájában, és feltűnően visszafogottan viselkedett, mintha nem is önmaga lenne. Mintha nem is ismernék egymást. Kalpur nem értette, mi folyik itt, nem értett már semmit, ami abban a három napban történt, azt pedig végképp nem értette, miért nem hagyja ez nyugodni, és miért tekintget folyton a hercegnő felé.

Ostobaság volna azt képzelnie, mintha ennek bármilyen romantikus oka lenne. Ugyan már, ez nevetséges, és szóba sem jöhet! Hiszen a lány nyolc évvel fiatalabb nála, szinte még fél lábbal a gyermekkorban, szépség és kifinomultság tekintetében a nővérei messze megelőzik. Csak éppen... Igen, csak az a bökkenő, hogy Alysa és Sidonia semmit, de semmit nem mozgatnak meg a szívében, Vadóc ellenben korántsem közömbös a számára. Mi az ördög folyik itt? Miért bámulja folyamatosan a lány gyermekien tiszta arcát, meg azokat a szinte világító zöld szemeit?

Kalpur nem tudott ezekre a kérdésekre felelni önmagának. Végigszenvedte a vacsorát, alig várta, hogy kiszabaduljon innen, hogy végre kiszellőztethesse a fejét. Mégsem tette. Ott maradt, feszülten figyelve, alig bírva megülni a helyén. Mikor a soha véget érni nem akaró vacsora véget ért, a vendégek és vendéglátóik beszélgetve kisebb csoportokra oszlottak, óvatosan körülpillantott, keresi-e valaki Conso tanácsos társaságát. Szerencsére nem úgy tűnt, és ezt most egyáltalán nem is bánta. A szeme sarkából azt a zöld ruhás alakot fürkészte, aki közben észrevétlenül kiosont a palota erkélyére, a csillagos éjszakába. Kalpur óvatosan követte őt, és csak remélni merte, hogy tudja, mit csinál.

A hercegnő az erkély egyik sarkában álldogált, kezében poharat tartott, és talán a csillagokat csodálhatta a fejük felett. A barna haját, melyet eddigi találkozásaik során befonva és feltűzve hordott, most vékony selyemkendő takarta, melyet a szokás szerint a nőknek viselniük kellett idegen férfiak társaságában. Kalpur tisztes távolságban állt meg tőle, hogy a jelenlétét véletlenül se lehessen meg nem engedett bizalmaskodásnak tekinteni. Ő itt most nem a rabyriai trónörökös, hanem csak Conso tanácsos. Ennek megfelelően kell viselkednie.

A lány feléje sem pillantott, mintha még sohasem látta volna őt az életben. Kalpur lázasan törte a fejét, mit kellene tennie, mit is mondhatna neki. Mit kellene mondania a történtek után?