The prince of demons (Befejezett)

32.rész

- Kibum, engedj be, kérlek! - ébredtem fel Kris kiabálására és dörömbölésére. Félálomban elmásztam az ajtóig, majd kinyitottam azt. Szó nélkül lépett be, egy utolsó mérges pillantást lövellve Jonghyun felé, aki a szemközti fal előtt ült. Eléggé el volt kenődve, de akkor is túllépett egy bizonyos határt. - Hogy kerülsz ide? - vánszorogtam vissza az ágyra, ő pedig követett. - Jisub hívott, hogy megint összeugrottatok Jonghyunnal, és nem nyitod ki az ajtót - állt előttem, az arca pedig aggodalmat sugallt. Direkt nem hívtam fel, mert nem akartam ugráltatni, mikor szegény egész este dolgozott, a bácsikám szavára mégis jött. Az a barom elmondta neki, hogy mit csinált, vagy csak annyit, hogy veszekedtünk? - Minden rendben, csak aludtam - hazudtam neki, bár ismerve úgyis tudta ezt. - Jonathan is aggódott, mert nem vetted fel a telefont - mutatott a készülékre, ami a másik oldali éjjeliszekrényen feküdt. Azonnal odamásztam érte, és elkerekedett a szemem, amint megláttam a tizenkét nem fogadott hívást egy számtól. Elfelejtettem elmenteni a számát. - Jisub pipa még? - Csak Jonny miatt volt kiakadva... Nem érti, hogy miért haverkodsz vele - legyintett, mintha nem is lenne érdekes az egész. Nekem az volt, mert hiányzott a társasága. - Jonghyunt jelölte ki mellém - sóhajtottam lehangoltan. - Elmesélt mindent, nem sok kellett, hogy a torkának ugorjak - morogta az ajtót nézve. - Nekem soha nem lesz nyugodt életem, ugye? - pillantottam rá egy picikét reménykedve. - Esélytelen - nevetett fel, amivel nekem is mosolyt csalt az arcomra. Igazából már beletörődtem, csak néha voltak mélypontjaim, amikor szerettem volna normális tizenhét évesként élni. - Dreg mondta, hogy az alvilágba akar menni - jutott eszembe a sárkánnyal való beszélgetés. - Bizony, holnap még maradsz itthon, csütörtöktől suliba mész. Majd nekiállunk gyakorolni, mert elég szépen fejlődik - tárta szét a karját, Dreg méretére célozva. - És ha megint bekattanok az iskolában? - ijedtem meg egy pillanatra. - Ha nem idegesít fel senki, akkor nem lesz gond - biztatott mosolyogva. - Mikor leszek végleg herceg? - fogalmaztam meg értelmetlenül a kérdést. - Nem tudhatjuk. A vizsga után nagyon legyengültél, ez egy kicsit hátráltatta a fejlődésed. És ugyebár van az a feladat, amire nem jöttél még rá - emlékeztetett a fontos dologra, ami bevallom, kiment a fejemből. - Nem tudom, mi lehet az - húztam csalódott fintorra a szám. - Minden hercegnek volt egy, ez lett a nagy céljuk, amit mindig fenn akartak tartani. Majd neked is lesz. - Remélem - sóhajtottam. - Hagylak pihenni, csak megnéztem, jól vagy -e. Ja, még ezt átadom - kotorászott a táskájában, majd elővett egy fekete plüss sárkányt. - Jonny küldi - nyomta a kezembe. - Köszönöm - tartottam az ölemben a kis szőrmókot. - Viselkedj - intett még egy utolsót, majd kiment. Hanyatt dőltem az ágyon, majd az ajándékom kezdtem el nézni. Az egész koromfekete volt , pont mint Dreg, még a szeme is kék volt. Ösztönösen engedtem lejjebb, és szagoltam meg. Jonathan illata volt, tuti befújta valamivel. - Cetli? - néztem a lábához rögzített papírra, amit nagy nehezen eltávolítottam róla. Hogy ne érezd magad egyedül, Szépfiú, Drenny vigyáz rád. - Ez állt a papíron. Először nem esett le, hogy miért ezt a nevet adta neki, de egy kis gondolkodás után rájöttem. Dreg nevéből és a sajátjából kreálta, ami még jól is hangzott. Nagyon figyelmes volt, hogy gondolt rám, és én már tényleg egy szerelmes lányra kezdtem hasonlítani, annyira jólesett, hogy valaki Jonghyun után ennyit foglalkozott velem. Hiányzott ez a szeretet az életemből. Kris is szeretett, meg Jisub is a maga módján, de az más. Jisubnak az élete van a kezemben, a doki pedig a védelmezőm, egyértelmű, hogy nem akar rosszat. - Kibum, engedj be, vagy berúgom az ajtót! - Már csak ő hiányzott az életemből. - Nem akarok veled beszélni, Minho! - kiabáltam hangosan, hogy biztosan meghallja. - Nem kérdeztem, hogy mit akarsz, nyisd ki! - parancsolta mérgesen, de én csak a sárkányomat dögönyöztem tovább. Nem érdekelt egyikőjük pofája sem, magyarázkodniuk felesleges volt, bocsánatért esedezniük meg főként. - Nyisd ki! - vert egy nagyot az ajtóra. Lomhán mentem oda, és fordítottam el a zárat. Minho teljes erőből nyitott be, még az ajtó is a falnak csapódott. - Mi a... ? - ugrottam el előle, amikor Choi Minho ténylegesen berontott a szobámba. - Elment a józan eszed, te hadi barom?! - néztem rá hisztisen. Én most kitekerem a nyakát. - Mondtam, hogy nyisd ki - lépett beljebb engedély nélkül, és leült az ágyam szélére. - Nem bocsátok meg, nem érdekel a Taeminnel való kapcsolatod, igen, jól vagyok... mehetsz -mutattam kifelé. - Látom, a beszélőkéd megmaradt - vette a kezébe Drenny-t. - Miért nem élsz a lehetőséggel? - biccentett a folyosó felé, ahol Jonghyun volt. - Mert nem érdekel már - válaszoltam fújtatva, és elvettem tőle a kicsikém. - Vagy mert más tetszik - emelte rám a tekintetét. - Mennyire érzed magad hülyének ilyenkor? - fintorodtam el.- Most már mindent tudsz, menj - fordultam az ablakom felé. - Nincs jogom megmondani, mit csinálj, de szerintem ne kezdj bele még egy olyan kapcsolatba, amiben nem érzed jól magad - sóhajtotta már mögöttem állva. - Ha nem is érdekel, tudnod kell, hogy nagyon sajnálok mindent - mondta lágy hangon a fülembe. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam. - Nem tudhatod, mit érzek - szóltam halkan. - Azt tudom, hogy te ezt a marhát szereted - biccentett kifelé a fejével. - Már nem, undorodom tőle, és ettől a személyiségétől is. Ő nem az, akit szerettem - néztem ki az ablakon, mintha valami érdekes lenne ott. Igazat akartam mondani, és részben azt is tettem. Persze, nem lehet olyan könnyen elfelejteni valakit, aki évekig a legjobb barátom volt, majd a példaképem, de nem tehettem mást. - Inkább egy vérszívó társaságára buksz. Elment a józan eszed - engedett el, és hátrébb lépett. - Menj el, kérlek - fordultam felé. - Ebbe az egészbe is én kényszerítettelek bele, csak hogy nekem jó legyen. Tudtam, hogy a suliban Taemin egyből elmondja majd az igazat, de nem érdekelt, csak magam mellett akartalak tudni - tért vissza a kettőnk nem túl sokáig tartó kapcsolatára. - Nem érdekel. Csak annyit kérek, hogy amennyire lehet, nézz levegőnek, ha ezt Jjong már nem teheti meg - kértem valamivel nyugodtabban. - Meg fogsz tudni valaha is bocsájtani? - kérdezte elkeseredetten. Milyen jó is lett volna azt mondani, hogy nem, de tudtam, hogy idővel meg fogok. - Valamikor biztos, de most hagyj, aludni szeretnék - sóhajtottam kedvetlenül. - Jisub mondta, hogy gyere vacsorázni - állt meg az ajtóban. - Nem vagyok éhes - vágtam rá egyből. - Luka is itt van, látni akar - várt még mindig. Luka a kissrác, aki démon és vámpír keverék. Ugyanolyan hibrid, mint én is, csak rólam nem tudják, hogy valamennyire vérszívó is vagyok. Ha megtudnák, akkor engem is kiutálnának, vagy talán nem mernének, mert kéksárkány vagyok? Kíváncsi lennék, mennyire változna a kapcsolatom a többiekkel. - Majd holnap beszélek vele, nem érzem magam jól - válaszoltam, majd visszafeküdtem az ágyra, szorosan magamhoz ölelve a sárkányplüsst. Minho már nem próbálkozott tovább. Feladva sóhajtott egyet, majd becsukta maga mögött az ajtót. Már csak három és fél emberre számíthattam: Krisre, Elira, Jonny-ra és Lukára. Az utóbbi még csak gyerek volt, de agyilag már egy tizenöt évest is felülmúlt. Okos kissrác, ez nem vitás. Jonny-ra pedig azért, mert minden szemrebbenés nélkül megbíztam benne. Ha oka is van, amiért így bánik velem, akkor is ez van. Egyre inkább kezdtem megszokni, hogy kihasználnak az emberek. Mélyen belül mégis reménykedtem, hogy ő nem fog megbántani majd. Siwon szavai még mindig a fejemben csengtek arról, hogy egy hozzám közel álló személy fog elárulni. Ez akárki lehetett, akár Jonathan is, bár reméltem, hogy nem ő lesz, sem pedig Kris és Jonghyun. Akármennyire is haragudtam arra a szemétládára, akárhányszor is bántott meg az utóbbi majdnem fél évben, még mindig bízni akartam benne. Valahol mélyen legbelül még ott volt az a Kim Jonghyun, akivel örök barátságot fogadtunk, ebben biztos voltam. Pont úgy, ahogy bennem is megtalálható volt még az az ártatlan, mindentől rettegő, naiv kis Kibum, aki a halála előtt voltam. Igen, én is megváltoztam már azóta, de soha nem felejteném el azt, aki régen voltam. Az is én voltam, és ez is. - Te itt fogsz aludni? - álltam meg az ajtómban a falhoz helyezett fotelban ülő, pokróccal betakarózott Jonghyunt figyelve. Bármennyire a hátam közepére sem kívántam a jelenlétét akkor, tudtam, hogy ha ott alszik, reggel felállni sem fog tudni. - Muszáj, Jisub retteg, hogy kiszöksz hozzá- célzott Jonny-ra, de a nevét nem akarta mondani. -Ha itt alszol, akkor simán megszökök az ablakon keresztül - néztem rá kihívóan. - Te olyat nem teszel - nevetett fel cinikusan. - Már nem olyan vagyok, mint régen, Jonghyun. Akkor hagytam, hogy irányítsanak, de már nem. Kiállok magamért és az igazamért, ha akarok, megyek - néztem végig a szemébe, hogy elhiggye, nem hazudok. - Egyikünk sem olyan, mint volt. Nézz körbe, már nem vagyunk Chanyeolékkal, mint régen, sőt, ellenségek lettünk - morogta az orra alatt. Igaza volt, de nem miattunk alakult így. - Ha akarsz, gyere be a kanapéra, vagy maradj itt, és aludd el mindened, nekem mindegy - léptem vissza, csuktam be az ajtót, majd lefeküdtem. Még nem aludtam, bár fáradt voltam, mégis meg akartam várni, míg Jonghyun bejön a szobába. Biztos kínosan érezte magát a korábban történtek miatt, de reméltem, hogy élni fog az ajánlatommal. Még fél óra elteltével sem jött, én meg kezdtem egyre fáradtabb lenni. Olyan volt, mintha egy láthatatlan erő hívogatott volna. A szemeim egyfolytában le akartak csukódni, de én a végsőkig küzdöttem, végül hagytam, hogy az álmosság nyerjen. Álmomban egy ismerős helyen voltam. A fű már túlzottan, szinte rendellenesen dús és zöld volt. A lágy szellő úgy ringatta a szálakat, mint anya a gyermekét a bölcsőben. A fák is hatalmasra nőttek, távolodva egyre sűrűbben, végül erdőbe váltva. Körülöttem virágok százai helyezkedtek el, színben és fajtában váltakozva. Volt erdei és mezei is, nem törődve azzal, hogy melyikük hova tartozik. Az ember azt gondolja, hogy ezek csak virágok, nem érdekli őket semmi, csak hogy életben maradjanak. Ugyanezt gondolják az állatokról is. Őket csak a fajfenntartás érdekli, meg a táplálkozás. Ha így van, akkor a kutya, macska és akár némelyik vadállat miért viselkedik velünk, vagy egymással olyan barátságosan? Miért vágynak a társaságra, szeretetre, törődésre? Nem hiszem, hogy csak unalomból, mondjuk. A kutyákat sem érdekli, hogy a társa milyen fajta, keverék, vagy fajtatiszta, csak élvezi a társaságot. Arról nem is beszélve, ha mondjuk két különböző állat barátkozik össze; mint a kutya és macska, birka és malac, és még sorolhatnám. Mi, emberek miért teszünk ekkora különbséget egymás között? Őt nem szeretjük, mert néger, őt azért, mert ázsiai és kutyát eszik... Nem mindegyik teszi ezt, mégis sokan emiatt lesznek kiközösítve. Ez van a mi világunkban is: A démonok utálják a vámpírokat, mert lehet, hogy egy-kettő megölte a bácsikám menyasszonyát. Egy-kettő, nem az összes, és az sem biztos, hogy direkt csinálták, mégis évtizedek óta folyik a háború. Ugyanez van az angyalok és köztünk is, csak mert emberi hússal táplálkozunk. Ők ezt megvetik, mert gyilkolnunk kell hozzá, ezért akit elkapnak, az halott. Arra nem is gondolnak, hogy nekünk is élnünk kell, nem unalomból tesszük. Jó, Tao csapata részben igen, de nem mi. És akkor folytathatnám ezt a láncot is a törpékkel és gnómokkal meg hasonló. Mindezek olyan apró marhaságok miatt, amit egy kis beszélgetéssel meg lehetne oldani, de ők erre nem hajlandóak. Sokkal egyszerűbb és kellemesebb lenne, ha összetartanánk, és megpróbálnánk békében élni egymás mellett. - Kibum - zökkentett ki a gondolatmenetemből Dreg, aki már teljes méretében állt előttem. Ismét sárkányföldón voltam, ahova csak álmomban juthatok el. - Régen beszéltünk már így, álmomban - próbáltam visszaemlékezni, de nem nagyon ment. - Igen, tudom. Csak figyelmeztetni akarlak - mennydörögte a mély hangján, ami sokkal másabb volt a valódinál. Dreg is más volt. Álmomban mindig a valódi méretével jelenik meg előttem. Ekkora lenne már, ha rendesen fejlődhetnék, ha nem kéne titkolnom a valódi kilétem. Tényleg meghaladta a tíz métert, és be kellett ismernem, hogy kicsit ijesztő lett. A koromfekete pikkelyei, amelyek páncélt alkottak rajta, már alapból adtak neki egy rémisztő megjelenést, amit a fejétől farkáig terjedő, immár majdnem fél méter hosszú tüskék is erősítettek. A hatalmas, erős állkapcsáról nem is beszélve, főleg a vastag, hegyes fogakkal benne. Ő azért élt, hogy engem védjen és segítsen, de nekem már inkább számított egy közeli barátnak, mint testőrnek. - Mi a baj? - álltam fel a puha fűből, hogy közelebb mehessek hozzá, kezem végighúzva az oldalán. - Tao a herceg keresésére indult, te is veszélyben lehetsz - suttogta halkan. - Mert csak én tudom, hogy ki a herceg valójában - sóhajtottam kedvetlenül. - Pontosan - nézett hátra hatalmas fejével a teste felett. Elképesztő volt látni, hogy egy ekkora lény a saját nehéz súlyával ennyire hajlékony legyen. Egyre közeledtem a hátsó lábához, mikor a farkát elkezdte behajlítani, és a végével visszalökdösni engem előre. Csak akkor vettem észre, hogy a farka öt hosszú tüskében végződik. - Nem kell aggódj, vigyáznak rám - vettem komolyabban a dolgot, mert tudtam, hogy ezért terelt vissza. - Én is mindig veled leszek. Ha egy apró bajt is észlelsz, jelezd - nézett halál komolyan a szemembe, amitől még nekem is majdnem megállt a szívem. A kék szemek úgy izzottak, mintha valójában kék lángok égtek volna bennük. - Mindenképp szólni fogok - próbáltam nyugtatni. - Ezt a választ vártam - morogta elégedetten, majd fellökött az orrával. Elvesztve az egyensúlyom estem seggre, amin mindketten jót nevettünk. - Key, kelj fel! - ébresztett fel álmomból a bácsikám hangja. Lustán nyitogattam a szemem, és meglepődtem, hogy már reggel van. Álmomban éppen a sárkányommal mászkáltam a réten, a sok virág közt, abban a hitben, hogy csak pár órája alszom. - Mi van? - nyekeregtem kissé rekedten. - Beszéltél álmodban, hallottam, amikor azt mondtad, tudod ki a herceg - ismertette a korai ébresztés okát Jonghyun. Nem tagadom, ott helyben sápadtam hullafehérre. Nem gondoltam volna, hogy álmomban is hangosan beszéltem. Még szerencse, hogy nem azt mondtam, én vagyok a herceg.- Mondd el, ki az! - parancsolta Jisub. Na, ebből másszak ki valahogy...