Szél, szerelem, Veszprém III. Emma

37.

A sok szörnyűség után egy kedélyesebb jelenet, végre.

Legalább negyedórája vitáztak a lopott autóban ülve, a tízemeletes panelház parkolójában, szabad hely híján a füvesített területen. Mindenkinek két autója van, nem minden második családnak egy, mint ezelőtt ötven évvel, amikor a panelház épült, gondolta Emma, amikor elfáradtak a beszédben, és rájük ült a sértődött csönd. A bepárásodott szélvédőn keresztül bámulták a semmit  Emma azon húzta fel magát, hogy Sven az autóban akarja megvárni, míg a szüleinél lejelentkezik, és kér egy kis pénzt.

Pedig a férfi ramatyul nézett ki, rázta a hideg a láztól, vacogtak a fogai. Legalább a bokáját helyre tették és begipszelték a sürgősségin, siklott Emma tekintete Sven meztelen lábujjaira. Ettől a látványól oldódott a haragja. Olyan kis szerencsétlenül festettek a bumpszli gipszből kikandikálva. Az égésnyomokat persze elhallgatták az orvosok elől. A levedző, vörös körökre, melyekről lesírt, hogy cigarettával csinálták, bonyolultabb mesét kellett volna kifundálniuk, az „éjjel leesett a lépcsőn, amikor fejfájáscsillapítóért indult a konyhába", hétköznapi magyarázatnál. Sven combjára Emma tett kötést, amit az ügyeletes gyógyszertárban vásárolt. A gyógyszerész borzos hajjal és szemrehányó tekintettel szolgálta ki, de Emma fütyült rá, hogy legszebb álmából verte fel éjjel egykor. Ráadásul Euroval fizetett, ami tovább bonyolította a helyzetet, mert az ukrán nadrágzsebében csak Eurót találtak. A férfi még élt, amikor magára hagyták, a saját telefonjáról felhívták a 112-t, majd húztak haza Veszprémbe Márk autójával, ami a Művelődési ház mögött parkolt. Voltaképp nem is lopott a kocsi, nyugtázta Emma, és ellenállt a kísértésnek, hogy kutatni kezdjen a kesztyűtartóban Márk titkai után.

A jobbján Sven megdörzsölte sercegő állát, mielőtt megszólalt.

– Ha itt végeztünk, szeretném, ha beugranánk Botondékhoz.

– Most? – csattant fel Emma. Épp kikapcsolta a biztonsági övet, ami surrogva csúszott a helyére. – Éjjel kettőkor?. Állítólag azért nem akarsz feljönni anyámékhoz, mert késő van.

– Valóban késő a lányaidnak, de Botond már kamasz, nem fekszik éjfél előtt – felelte Sven kitérően.

Emma az autó belső lámpájának halovány fényében gyanakodva méregette. Nem bemutatni akarja a szüleinek, hogy holnap hozzámenjen feleségül, mégis ragaszkodik hozzá, hogy a hideg kocsiban dekkol, pedig van lift, nem kell felbicegnie a hatodikra.

– Azt hittem, fáradt vagy, beteg, fáj a bokád, alig várod, hogy kinyújtózhass.

– Igaz. Szarul vagyok, de Botond aggódik értem, muszáj beszélnem vele.

– Hívd fel anyuéktól.

– Nem tudom fejből a mobilszámát, vagyis nem tudom felhívni - felelte enyhe ingerültséggel Sven. – Nem kérnélek rá, hogy vigyél hozzájuk, ha tudnék vezetni. Botond az unokaöcsém, az a minimum, hogy szólok neki, nem patkoltam el.

– Ahogy az állítólagos kishúgodat is szeretnéd megnyugtatni, gondolom – fújt Emma, és torkát kaparta a keserűség. Csaknem elpatkoltak együtt, ő nem hagyta magára a bajban, nem menekült el, Svennek mégis a másik nőn jár az esze.

Sven ingerültsége csodálkozásba fordult. Még véreres, fáradt szemét is nagyobbra nyitotta.

– Nem értelek – rázta meg a fejét. – Dóra valóban a húgom, vagyis a fia, Botond, az unokaöcsém. Miért hazudnék erről?

– Miért hazudnál bármi másról is? – felelte Emma.

– Egyszer sem hazudtam neked. Legföljebb nem mondtam el mindent.