Csuklya a fejen,
Mozdul a kezem.
Leveszem egy percre a maszkom,
Most látszik a valódi arcom,
Nem borít álca, nyíltan könnyes a szem,
Nem kéne ártsak magamnak asszem.
Padlón vagyok, szószerint és átvitten,
Rég elmúlt már, amit valaha hittem.
Szürke napjaimon fekete felhő lebeg felettem,
Eddig elkísért mindenhová, bármerre is mentem.
Egyre sötétebb a világ,
Nem látok benne mást csak a hibát.
A csillagoknak ragyogni kéne,
De helyette ők is aláhullnak a mélybe.
Most tiszta sötétség az ég, nincsen semmi rajta,
Beborít mindent a feketeség, ahogy már oly rég akarta.
A házaktól a lelkekig övé minden,
Semmi nem szabadul, nem menekül innen.
