DAIKI

15. Fejezet

DAIKI POV

Az idő telt, míg fel nem ébredt Yuyi. Amint felkelt még csak nem is láthattam, mert mielőtt lett volna bármi lehetőségem vele beszélni, már szállították is át egy másik kórházba. Most épp a kórtermétől pár méterre állok egy mentős nővel az oldalamon, aki mint kiderült Kikyonak hívnak.

- Melyik intézetbe viszik?

- A Road Hillbe - válaszára elhúzom számat.

- Az nem egy szar hely? - amint meghallom hova viszik, leesik az állam. Yuyi konkrétan ott még inkább meg fog bolondulni. Ismerem, hallottam a helyről, konkrétan aki oda be teszi egyszer is a lábát, más emberként lép ki onnan. Már ha kiengedik. Gyógyszerezik őket, meglékelik a fejüket és nem mellesleg barbár módszerekkel próbálják "meggyógyítani" őket.

- Először is, nem szar. Rossz - mosolyodik el a mentős nő. - Másodszor, meglátogathatod bármikor. Egyelőre fog oda menni, nem pedig örökre. Szóval egy kis ideig lesz ott, utána egy másik helyre lesz átkérve. Az anyja nem akarja magához fogadni, te pedig sulizol nem tudnál rá figyelni.

- És ezt ki garantálja, hogy nem roncsként fog kijönni onnan? - ráncolom össze szemöldökeim, mikor megpillantom egy ideges nőt Yuyi kórterme előtt. Beszél néhány szót az orvossal, majd felém lépdel és minden ok nélkül felképel.

- Asszonyom, ezt a kórházban nem teheti! - szólal fel erélyesen a mellettem Kikyo. - Távozzon, ha ezt a példát követi továbbra is!

- A beteg anyja vagyok, jogom van hozzá! Ez a tuskó kölyök hagyta, hogy a Road Hillbe vigyék!

- Ha nem tudná, ő még csak tanul! Nem hibáztathatja, hogy nem fog a gyerekével otthon lenni, hiszen T A N U L Ó!

A nő ügyet sem vet a mentős nő hangjára és mondandójára.

- Ha annyira szereted, miért nem fogadod be te? - kérdésemre Yuyi anyja felrobban majdnem a dühtől.

- Az én fiam nem lehet meleg! Arcátlanság ezt kérned tőlem! - csapna megint arcon, de most megragadom vékony csuklóját. Tudom mi a helyes.

- Tehát utál azért, mert Yuyi a Road Hillbe kerül, de  egyben a saját fiát is akit  nem fogad be, mert meleg?

- Kussolj! - próbálná kirántani csuklóját a szorításomból.

- Nem fog Yuyi oda menni. Elvállalom a felügyeletét.

- Na ácsi! - kér időt a mentős mellettem. - Nem vagy elég idős hozzá, egy. Kettő nem teheted, nem a te felelősséged Yuyi élete.

- Nem olyan családból származom, ami ne engedhetné meg magának ezt... - mosoly kissé szomorkásan villan a pirosba öltözött fiatal nőre. Aki hirtelen nem tudja hova tenni szavaim.

~*~

Nem engedtem, hogy Yuyi Mori oda kerüljön, ahol nem lenne építő számára az életkörülménye. Nem engedhettem. Felelősséggel tartozom érte, szeretem. Legalábbis szeretném ezt hinni minden egyes porcikámmal, és nem pedig hatalmas empátiát érezni iránta.

- Jó reggelt - köszönök a már kora reggel síró férfinak, aki egyelőre az itthon töltött napjait nem használta ki másra, csak hogy sírjon megállíthatatlanul. Persze mellette vagyok mindig, nem is megyek le a boltba, anya megoldja és készségesen segít. Azonban ő is azt tanácsolta, hogy ne csináljam ezt sokáig magammal. Szerethetem Yuyit, de a vele való problémák sosem lesz számomra kifizetődő.

Nem tudom ezt mire érti, de nem is akarom ezt vele megvitatni. Mikor belépek hozzá a szobába még mindig hallom szipogását, nem igazán akar enni, de meglepem egy picit reményeim szerint a kedvenc ételével. Nem tudom hogy kezeljek egy beteg embert, de nem is lényeg. Jelenleg azt hiszem Yuyinak csak az én jelenlétemre van szüksége.

- Hogy vagy? - ülök le mellé, izzadt homlokáról oldalra söpröm finoman rátapadt tincseit.

- Szarul - sír fel újra. - Sajnálom, amit veled tettem! - szipog és mielőtt rá törne egy újabb síró roham, egy puszit adok homlokára.

- Semmi baj.

~*~

Mintha új fejezet nyílt volna, Yuyi végre jobban kezd lenni egy-két hosszú hónap után. Bocsánatot kért tőlem, vagy ezerszer, amiért meg is bocsátottam neki azt hiszem őszintén. Persze értem, hogy alapon nem tett volna olyasmit amivel plusz traumát okozott volna nekem. Értem és tudom. Azonban nehezen tudom elfelejteni azt, hogy az előtt megerőszakolt (már ha ezt lehet aktív félként kijelenteni). Nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá jelenleg.

- Jó reggelt! - mosolya akár a csillogó gyémánt, akkora örömmel kelt fel ma reggel.

- Neked is - rakom az ő tányérjába a frissen sült tojást.

- Mit főztél? - ugrik is az asztalhoz és szimatol a gőzölgő tojás felett. - Isteni az illata!

- Ez... - próbálok olyan hangnemet megütni, ami nem olyan bántó. - Ez csak tojás és rizs...

- De tőled mindig finomabb minden.

Elmosolyodom.

- Reggelizzünk.

~*~

- Azta, téged is látni? - Hinata őszintén meglepődik rajtam, amikor megpillant a teremben. Hiányzott az iskola miattuk.

- Hát, asszem' lehet néha... - mosolyogva nézek rá. Hinata mellém lép, felállít a székből és jól megölelget.

- Hiányoztál, fafej.

- Te is nekem - teszem kezem feje búbjára. - Ren? - még mindig nem engedett el, azonban lépéseket hallok a terem felé. Renre számítok, de Yuyit pillantom meg meglepett arckifejezésével.

- Ren ma nem jön, vizsgája van. Ő előbb léphet a tettek mezejére, tudod. Harcos meg infó szakos is egyben - elenged Yuyinak háttal álló Hinata. Észre sem veszi senseije jelenlétét. - Alapon szerintem te is előre léptél volna, csak hallottuk mi volt Yuyi senseijel.

Yuyi lehajtva fejét oldalra áll, hogy kevésbé látszódjon a látókörömben. De késő, hiszen már észrevettem őt, ugyan nem adtam jelét.

- Aha, volt egy kis zűrzavar.

- De még mekkora! Basszus, sajnálom Yuyi senseit, de neked sok kihagyás volt ez a két hónap. Túl sok! Még a képességeid tekintve is, biztos nehéz lesz felzárkóznod.

- Ennyire tovább haladtatok?

- Már magamtól is elő tudom hívni a jövőbe látásomat. Vagyis nem fix amiket látok, mert lehetnek eltérések.

- Tényleg? - érdeklődve pillantok rá az ajtó irányából. - Mit látsz az enyémben?

Hinata örömködve lehunyja a szemét, koncentrál. Látom, ahogy szemei hiába vannak csukva, szemgolyója mozog és egyszer csak olyan gyorsan, hogy hirtelen félek rosszul lesz. Megrázza magát. Kezét hasára szorítja és leül a székre.

- Nem akarod tudni, Daiki! - mondja ezt miután kipattantak szemei. - Nem akarod!

- De szeretném. Nem lehet rosszabb a gyerekkoromnál - nyugtatom meg, de megrázza fejét.

- Rengeteget fogsz szenvedni. Még ha nem is fogod majd fel, de rengeteget. A halhatatlanság a te esetedben, nem fog kifizetődni.