Hi love ! ➳ l.t. ff.

50

- Ígérem, vigyázni fogok rá. - adtam rá a szavamat, mire a vonal másik végén pár másodpercig csend honolt.
- És mit kapok érte cserébe? - kérdezte, mire megforgattam a szememet. Erre most mit kellene mondanom?
- Nem tudom, mondjuk a szüzességemet? - Lou erre felnevetett. - Mondanám, hogy cserébe én is neked adom a szívem, de mindketten tudjuk, hogy már évek óta a tiéd. - húztam el a számat.
- Hm... Pontosan mióta is? - érdeklődött, mire gyors fejszámolásba kezdtem, majd mikor végre sikerült kimatekoznom, azt feleltem:
- Úgy négy éve kb.
- Az azért elég hosszú idő... - gondolkodott el.
- Nekem mondod? Főleg az én koromban! - utaltam ezzel arra, hogy így tizennyolc évesen arányaiban nagyobb része az életemnek ez a négy év, mintha mondjuk huszonnyolc lennék, mint ő.
- És tényleg. - helyeselt szórakozottan.
- Ez is azt mutatja, hogy az én érzéseim irántad kicsit stabilabb alapokon állnak, mint a tieid. - mondtam, kissé meggondolatlanul.
- Ez nem feltétlen igaz. - jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Cáfold meg! - felkeltette az érdeklődésemet, kíváncsi voltam, mivel érvel.
- Lássuk be, valamivel azért több tapasztalattal rendelkezem párkapcsolatok terén, mint te. Nem akarok kérkedni, de kellően magas az érzelmi intelligenciám és valószínűsítem önismeretileg is előnyöm van, hozzád képest. - a mondat végére a szemöldököm már a homlokom tetejét súrolta. Nézd, a kis szarost, hogy oda van a huszonnyolc évével - igencsak jól szórakoztam rajta gondolatban.
- Jártál valaha terápián? - érdeklődtem összeszűkült szemekkel.
- Nem. - vágta rá. Talán nem ártott volna... - nyilván ezt nem mondtam ki hangosan. Nem is értem, hogy élte túl az anyja halálát szakszerű segítség nélkül...
- Akkor ez utóbbit kétségbe vonnám. - rántottam vállat.
- Miért, te talán igen? - kérdezte, azt hiszem, kissé meglepve.
- Naná, két évet. Ennél gyógyultabb nem is lehetnék a traumáimat tekintve, és ami az önismeretet illeti... Úgy ismerem magam, akár a tenyeremet. - Csak le ne szakadjon a mennyezet! - pillantottam fel a plafonra és pár másodpercig csend volt köztünk, mielőtt hirtelen mindketten elnevettük magunkat.
- Na jó, Adeline, ne haragudj, hogy ezt mondom, de szerintem mindketten tudtuk, hogy ez távolabb nem is állhatna a valóságtól. - mondta, amint sikerült megszólalnia a nagy nevetés közepette.
- Nyilván. - forgattam meg a szememet. - De azért két év terápia sokat ér, ezt nem vonhatod kétségbe!
- Eszembe sem jutott. - biztosított. - Rám a dalszövegírás van terápiás hatással. - ezen egy pillanatra elgondolkodtam.
- Ebben mondjuk biztos voltam, tekintve, hogy az érzések leírása is egyfajta terápiás technika. Gondolj csak a levelekre, amiket küldtem... - emlékeztettem.
- Hm... Rendben, akkor ebben kiegyezhetünk. - hirtelen összezavarodtam, mert nem tudtam, mire érti. Teljesen random váltott témát.
- Mármint? - érdeklődtem, egyszerűen nem állt össze a fejemben a kép.
- A szüzességed a szívemért cserébe... - kissé megleptek a hallottak, mire halkan felnevettem.
- Ilyen olcsón adod a szíved? - vontam föl a szemöldököm.
- Nem fejeztem be: a türelmedet is kérem. - a lélegzetem is elakadt. Az elmém szanaszéjjel volt, de közben ezerrel pörgött. Nem tudtam a pontos okát, hogy miért mondta ezt, csak találgatni tudtam, mégsem akartam rákérdezni. Nem gondoltam, hogy mindez telefon téma lenne, ennek ellenére rávágtam:
- Rendben! Türelem, szüzesség és a szívem már a tiéd. - mosolyogtam, mert hittem benne, hogy a megfelelő emberre bízom mindezt. Kissé naiv voltam, lássuk be.
- Korrekt deal-nek hangzik. - felelte. Nem is sejtettem, milyen rossz üzletet kötök. Magával az ördöggel paktáltam le. - Most viszont elköszönök, mert holnap déltől stúdiózok és már így is alig tudom nyitva tartani a szemem. - mondta, mire én a faliórámra pillantottam, ami szemben volt az ággyal. Már hajnali egy is elmúlt - konstatáltam magamban.
- Ja, asszem' nekem is aludnom kéne. Holnap suli, ráadásul nyolc órám lesz. - húztam el a számat.
- Akkor van mire rápihenni... Nem tudom, hogy lesz időm holnap, de valamikor majd beszélünk úgyis. - elmosolyodtam, mert tudtam, Louis általában betartja a szavát, ha ilyesmiről van szó.
- Rendben. Aludj jól, Lou! - mondtam halkan.
- Te is, drágám! Azért majd gondolj rám, ha esetleg masztiznál még az este folyamán. - tette hozzá szórakozott hangnemben, mire csak a szememet tudtam forgatni.
- Na jó, Louis, jó éjt! - azzal kinyomtam és a telefonomat magam mellé ejtve a párnára, sóhajtottam egyet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem kezdtem már hozzá szokni a stílusához, de azért néha még mindig a szívinfarktus kerülgetett az ilyen megjegyzéseitől. Vártam is, meg nem is, hogy elérjem azt a pontot, mikor már mindez lepereg rólam. Tudtam, hogy az azt jelentené, elmúlt a kezdeti varázs, de néha teljesen kikészített azzal, amiket mondott. Mi tagadás, Louis az életem legösszetettebb paradoxon jelensége volt, de talán épp ettől volt annyira különleges és addiktív számomra. Nem hagyta, hogy unatkozzak.