maybe with you

00.26

A fejezet zenéje a Måneskin VALENTINE-ja!

.............................................................

Charles

Megint elbasztam az életemet. Lorenzo mindig mondja, sőt még Arthur is, hogy maga vagyok a szerencsétlenség, de önértékelési okokból soha nem hallgattam rájuk. Aztán össze veszettem Fruzsival megint és átgondoltam a magamról alkotott képemet. Arra jutottam hogy a világ legnagyobb barma vagyok, szerencsétlenséggel, bunkósággal és mindennel együtt. Hogy megbántam e amit mondtam? Naná! Millió alkalommal. Érdekel ez bárkit is? Nem! Abszolúte senkit! A bocsánat kérésem használt bármit is??? Még annál is kevesebbet! Bezzeg mind a két nagyokos testvéremtől megkaptam hogy egy lúzer vagyok. Én mindkettőnek segítettem szakítást túlélni!!! Mi Van Itt??? Lehet az a baj hogy olyan kapcsolatba rokkanok bele, ami nem is létezett, ráadásul miattam nem is fog megvalósulni. A pánikrohamok Auszriában kezdődtek és azóta csak egyre rosszabbak. Nem mertem elmondani anyának vagy Lorenzonak, Arthurt pedig végképp nem szerettem volna ezzel terhelni, ezért csak a pszichológusom tudja. Nem az első alkalom hogy ilyen gondjaim vannak, ennek ellenére nem vagyok képes rendesen kezelni. Nem mintha ez lenne az első alkalom hogy elbaszom a kapcsolatot életem szerelmével, ja várjunk, ez az első alkalom. Bármennyire is nem szeretném a teljesítményemen is meglátszik, hogy szarul vagyok mentálisan, és akkor még finoman fogalmaztam. Bár Kanadában még sikerült dobogóra állnom, Ausztriában már a top öt is csak tizedeken múlt. Lényegében a következő körben megelőzött volna Checo. A hétvége híre Max és Kelly szakítása, ami hidegebben még nem hagyott embert, mint engem. Arra sem emlékszem megkérdeztem e Maxot hogy van. Eltűnt az életemből a focus és erre a pszichológusom is rámutatott a délelőtti ülésünk alkalmával. Én azt állapítottam meg hogy simán bele fog férni neki a G merci a hónap végén ha így folytatom. Bár ő legalább próbál segíteni az életem helyrerázásában, nem úgy mint az előző. Ő javasolta hogy mondjam el valakinek a dolgokat, aki ismer és közeli hozzátartozóm, nem úgy mint ő. Így most egyedül ülök a Maranelloi lakásomban, szerda este és várom hogy anyukám felvegye a telefont. Vagyis megpróbálom összeszedni magam és hívást kezdeményezni.

-Szia kisfiam!-köszön anya, aki két csörgés után fel is veszi a telefont.

-Szia anyu!-köszönök vissza és bármennyire is próbálok vidámabb hangot megütni nem megy.

-Láthatlak is kicsim?-kérdezi anya és tudom hogy észre vette a hangomat, mindent észre vesz. Megtanulhattam volna már.

-Persze!-váltok videó hívásra egyből.

-Nagyon szarul nézel ki kisfiam!-jelenti ki anya, amint meglát. Egy olyan pont amiért hálás vagyok neki, még akkor is ha nem mindig esett jól, hogy kimondja amit gondolt. Mindig egyenes beszédre tanított.-Már meg ne haragudj! Mi baj?

-Emlékszel mikor pszichológushoz kellett járnom apa halála után?-kérdezem, igazából teljesen feleslegesen hiszen tisztában vagyok vele hogy emlékszik, de valahogy rá kell vezetnem a dologra.

-A pánikrohamaid miatt. Tudom.-bólint és elkomolyodik.

-Na, megint vannak néha!-mondom ki halkan.-És tudom hogy ennek nem telefon témának kellene lennie de szerettem volna ha tudod!-hajtom le a fejem.

-Jaj kicsim!!! Van segítséged ugye?-kérdezi egyből, mire bólintok.

-Nem kell aggódnod miattam anya!-teszem hozzá gyorsan, de tudom hogy felesleges. Így is aggódni fog, ez az oka hogy nem akartam elmondani neki.-Rendben leszek csak azt akartam hogy tudj róla! És kérlek Lorenzonak ne mond el!-nézek a kamerába könyörgően. Nem akarom hogy a bátyám is aggódjon miattam.