A fejezet zenéje a Måneskin VALENTINE-ja!
.............................................................
Charles
Megint elbasztam az életemet. Lorenzo mindig mondja, sőt még Arthur is, hogy maga vagyok a szerencsétlenség, de önértékelési okokból soha nem hallgattam rájuk. Aztán össze veszettem Fruzsival megint és átgondoltam a magamról alkotott képemet. Arra jutottam hogy a világ legnagyobb barma vagyok, szerencsétlenséggel, bunkósággal és mindennel együtt. Hogy megbántam e amit mondtam? Naná! Millió alkalommal. Érdekel ez bárkit is? Nem! Abszolúte senkit! A bocsánat kérésem használt bármit is??? Még annál is kevesebbet! Bezzeg mind a két nagyokos testvéremtől megkaptam hogy egy lúzer vagyok. Én mindkettőnek segítettem szakítást túlélni!!! Mi Van Itt??? Lehet az a baj hogy olyan kapcsolatba rokkanok bele, ami nem is létezett, ráadásul miattam nem is fog megvalósulni. A pánikrohamok Auszriában kezdődtek és azóta csak egyre rosszabbak. Nem mertem elmondani anyának vagy Lorenzonak, Arthurt pedig végképp nem szerettem volna ezzel terhelni, ezért csak a pszichológusom tudja. Nem az első alkalom hogy ilyen gondjaim vannak, ennek ellenére nem vagyok képes rendesen kezelni. Nem mintha ez lenne az első alkalom hogy elbaszom a kapcsolatot életem szerelmével, ja várjunk, ez az első alkalom. Bármennyire is nem szeretném a teljesítményemen is meglátszik, hogy szarul vagyok mentálisan, és akkor még finoman fogalmaztam. Bár Kanadában még sikerült dobogóra állnom, Ausztriában már a top öt is csak tizedeken múlt. Lényegében a következő körben megelőzött volna Checo. A hétvége híre Max és Kelly szakítása, ami hidegebben még nem hagyott embert, mint engem. Arra sem emlékszem megkérdeztem e Maxot hogy van. Eltűnt az életemből a focus és erre a pszichológusom is rámutatott a délelőtti ülésünk alkalmával. Én azt állapítottam meg hogy simán bele fog férni neki a G merci a hónap végén ha így folytatom. Bár ő legalább próbál segíteni az életem helyrerázásában, nem úgy mint az előző. Ő javasolta hogy mondjam el valakinek a dolgokat, aki ismer és közeli hozzátartozóm, nem úgy mint ő. Így most egyedül ülök a Maranelloi lakásomban, szerda este és várom hogy anyukám felvegye a telefont. Vagyis megpróbálom összeszedni magam és hívást kezdeményezni.
-Szia kisfiam!-köszön anya, aki két csörgés után fel is veszi a telefont.
-Szia anyu!-köszönök vissza és bármennyire is próbálok vidámabb hangot megütni nem megy.
-Láthatlak is kicsim?-kérdezi anya és tudom hogy észre vette a hangomat, mindent észre vesz. Megtanulhattam volna már.
-Persze!-váltok videó hívásra egyből.
-Nagyon szarul nézel ki kisfiam!-jelenti ki anya, amint meglát. Egy olyan pont amiért hálás vagyok neki, még akkor is ha nem mindig esett jól, hogy kimondja amit gondolt. Mindig egyenes beszédre tanított.-Már meg ne haragudj! Mi baj?
-Emlékszel mikor pszichológushoz kellett járnom apa halála után?-kérdezem, igazából teljesen feleslegesen hiszen tisztában vagyok vele hogy emlékszik, de valahogy rá kell vezetnem a dologra.
-A pánikrohamaid miatt. Tudom.-bólint és elkomolyodik.
-Na, megint vannak néha!-mondom ki halkan.-És tudom hogy ennek nem telefon témának kellene lennie de szerettem volna ha tudod!-hajtom le a fejem.
-Jaj kicsim!!! Van segítséged ugye?-kérdezi egyből, mire bólintok.
-Nem kell aggódnod miattam anya!-teszem hozzá gyorsan, de tudom hogy felesleges. Így is aggódni fog, ez az oka hogy nem akartam elmondani neki.-Rendben leszek csak azt akartam hogy tudj róla! És kérlek Lorenzonak ne mond el!-nézek a kamerába könyörgően. Nem akarom hogy a bátyám is aggódjon miattam.
-Nem fogom kicsim!-nyugtat meg anya.-Na és mi van Fruzsival?-teszi fel a kérdést és rájövök hogy igazából miért hívtam. Szükségem van az anyai megnyugtatásra.
-Olvastál híreket?-kérdezem, mielőtt bármit is mondanék.
-Nagyon jól tudod hogy nem olvasok rólatok híreket!-jelenti ki anya.-A bátyád és az öcséd mesélt.-teszi hozzá, mire elmosolyodom egy kicsit. Hát persze.-Azt mesélték össze vesztettek, de egyik sem mondta miért, vagy hogyan!
-Az én hibám volt anya!!! Kurvára az egész az én hibám!-tör ki belőlem az egész, mert túl sokáig tettem hogy jól vagyok.
-Ne káromkodj kisfiam!-szid meg anya egyből.-Egy veszekedéshez ketten kellenek!-teszi még hozzá, mire megrázom a fejemet és legördül az arcomon az első könnycsepp.
-Az én hibám volt! Meg hallotta hogy az egyik nyilatkozati opcióm rá kente volna a balesetet, én pedig voltam olyan hülye és megsértődtem azon hogy nem bízott bennem annyira hogy elhiggye nem nyilatkoznám ezt le. És természetesen lenyilatkoztam. Pedig nem is adtam elég okot arra hogy megbízzon bennem!-a hangom elhalkul és helyét átveszi a csendes sírás. Nem sírtam Barcelona óta és már nem tudom útját állni a könnyeknek. Anya hagyja hogy sírjak.
-Gondolom a testvéreid nem voltak támogatóak ebben a helyzetben, ezért hívtál végre engem.-szólal meg anya kicsivel később, mire bólintok.-Először is vegyél nagy levegőket és próbálj megnyugodni egy kicsit!-tanácsolja, én pedig megpróbálok engedelmeskedni. Pár percbe telik még rendezem egy kicsit magam, anya csak akkor kezd újra beszélni mikor már kisírtam magam.
-Most mondj el mindent pontosan!-kéri, én pedig elmesélem neki az egészet majdnem szóról szóra, úgy ahogy történt.
-És bocsánatot kértél már kisfiam?-néz rám kérdőn mikor befejezem.
-Igen.-bólintok.
-Úgy hogy csak neki szólt és nem volt ott sajtó?-kérdezi, mire lehajtom a fejem.
-Nem.
-Akkor első lépésnek próbáld meg ezt! A többi pedig majd kialakul.-mosolyog rám bíztatóan.
-Köszönöm Anya!-nézek rá szomorúan.-Főleg azt hogy nem hibáztattál, pedig megérdemelném.
-A fiam vagy Charles Leclerc, az az elsődleges szempontom hogy jól legyél! Még akkor is ha néha rossz döntéseket hozol, az a lényeg hogy hogy kezeled őket. És te elég jó vagy ebben kisfiam! Szóval kérj bocsánatot ettől a lánytól, mert igazán megkedveltem és örülnék ha ő lenne a menyem!-jelenti ki, mire belőlem kitör a nevetés.
-Anya!!!-takarom el az arcomat.-Ne legyél ilyen!!! Még csak nem is néz ki úgy a dolog, hogy nem egyoldalú a részemről!!!
-Én azért reménykedek fiam!-néz rám anya mosolyogva és rájövök hogy engem akart felvidítani.-Na menjél szépen aludni, vagy mit kell csinálnod! Még beszélünk ha kell!-köszön el, én pedig hálásan mosolyogva integetek.
Lefekvés előtt még mindig azon jár a fejem hogyan kellene bocsánatot kérnem Fruzsitól. Valahol a virágcsokor és az ajándék Lamborghini között nyom el az álom.
Fruzsi
Magyarország előtt vissza utaztunk a gyárba hogy a szünet előtti utolsó frissítési csomagot beszereljük a kocsiba. A srácokkal elég sokat dolgozunk de a csütörtök valamiért lyukas napra sikerült a tervezésben, és bár én bent vagyok a gyárban a csapat fele nem jelenik meg. Carlost nem sikerült elkapnom egy hosszabb, magán nem pedig munka, jellegű beszélgetésre, pedig majd megöl a kíváncsiság mi van velük Landoval. Nem tudom hogy direkt kerül e vagy csak én őrültem meg de mintha kevesebbet beszélnénk a héten mint alapból. Bezzeg Charlessal beszélnem kell minden nap, hiába próbálom minimalizálni az esetleges kontaktust. Látom rajta hogy észre vette, hogy még annál is kevesebbet próbálok vele beszélni, mint a veszekedésünk óta bármikor, de nem tudok rajta változtatni. Szeretnék, tényleg, de védekezem. Védekezem egy olyan csalódástól tartva, ami jelen pillanatban nem történhet meg. Én tartom a távolságot, mert félek megbízni benne megint. Pedig nagyon szeretnék, mert nem az ő hibája volt a veszekedés, de az agyam elzárja a lehetőségeket elölem. Önmagamat akadályozom a boldog életben. Annó erre mondta a s pszichológusom hogy öngyilkos életszemlélet. Nem tudok túllendülni az elárulástól való félelmemen, ezért nem kezdeményezek. Mondjuk túllendülni azért nem tudok, mert akárhányszor megtettem pofára estem és ez most is ott motoszkál a fejemben, még akkor is ha Charlessal ketten hibáztuk el. A legjobban az fáj hogy egy jó barátomat vesztettem el most egy kicsit. És még nem tudom mikor leszek képes félelem nélkül beszélni vele. A kapcsolatunk viszont többet jelentett nekem minthogy félelemmel legyek benne, ezért még várok.
