Manipulated

Első

June Morgan, az egyke, tizenhét éves gimnazista, akinek mindössze két barátja van, de ők épp elég társaság neki... igen, ez vagyok én. 

A pénz hatalmas szerepet játszik a politikában, és én kevés dolgot utálok annyira, mint a politikát. A szüleim azonban mindketten nagy szerepet játszanak Boston önkormányzatában, nagy nevű emberek, és emiatt mindig, mindenben meg kell felelni a külvilágnak - ezáltal az egyetlen gyereküknek, azaz nekem is meg kell felelnem mások felé.

Az iskolában nem vagyok rossz tanuló, legtöbbször meg vannak elégedve velem - nem úgy, mint én magammal. De hát mit tehet az ember, ha lányból van? Meg kell felelni.

A bostoni Excel High School-ban az emberek kilencven százalékát csak a divat érdekli, és, hogy menők legyenek. Azonban Rebecca és Scarlett nagyon is különböznek. A jó barátok nagy kincsek a mai őrült világban, így hát nagyon hálás vagyok, hogy két olyan barátom is van, akiket nem az öltözékem vagy a kinézetem érdekel, hanem a személyiségem vagy éppen a humorom, és nem hagynak egyedül, amikor kicsit rossz passzban vagyok.

Egyik délután, az iskola befejeztével a suli könyvtárába mentünk hármasban, és megbeszéltük, hogy azután hozzám jönnek át, hogy közösen tanuljunk. Persze, a közös tanulás címszó alatt eddig nagyon kevésszer sikerült valóban tanulni, és általában csajos megbeszélő délutánt jelent.

-Ti kerestek valami konkrét könyvet? - kérdeztem, mert túl nagy volt a csend közöttünk.

-Én valami nyálas ponyvaregényt - jelentette ki Rebecca - és te?

-Jane Austin, Meggyőző érvek - vágtam rá.

-Ja, az az a könyv amit a Ház a tónál-ban belerak a csávó a padlóba! - jegyezte meg nevetve Becca, miközben már közeledtünk a könyvtár épülete felé.

-És Te, Lettie? - kérdeztem Scarlettet, aki gondolataiba merülve lépdelt mellettünk.

-Hm? - kapta fel a fejét rám mosolyogva.

-Valamilyem könyvet kiveszel? - kérdeztem.

-Ja, szerintem nem, csak olvasgatok valamit amíg ti válogattok.

-Oké - nyugtázta Becca, miközben erőteljesen lenyomta a könyvtár kilincsét.

A könyvek birodalmába lépve megcsapta az orromat a régi könyvek papírlapjainak és a néhány, asztalnál üldögélő ember keze ügyében gőzölgő kávé illatának keveréke.

Boldogan sétáltam a polcok felé, hogy megkezdjem kutatásomat a bizonyos mű után. Rebecca hasonlóképpen cselekedett, és belevetette magát a végtelenségbe nyúló polcok közötti vizsgálódásba, egy-egy könyvet kihúzogatva helyéről, hogy jobban megnézhesse a borítóját, vagy a hátulján található leírását.

Eközben Scarlett, miután szőke haját egy laza kontyba gyűrte, lehuppant egy asztalhoz, hogy beleássa magát az általa választott történelmi fantázia könyv olvasásába. Lettie mindig is nagyon odaadóan csodálta a letűnt korok történeteinek varázsát.

Csendben lépdelve pásztáztam a keresett Jane Austin írást azon a helyen, ahol a hasonló kategóriába tartozó művek voltak válogatva. Tíz perc keresgélés után azonban még mindig nem akadtam rá.

-Még mindig nincs meg? - suttogta Becca mellém lépve, a könyvtár uralkodó csendjét tiszteletben tartva.

-Nem - válaszoltam röviden, anélkül, hogy levettem volna a szemem a polcokról. - segítesz? - kérdeztem a lányt, aki vállát megvonva bekapcsolódott a keresésbe.

Oda-vissza járkáltunk, de egyik polcon sem bukkantunk rá. Már kezdtem ideges lenni, de elhatároztam, hogy addig nem megyek haza, amíg meg nem lesz. Szótlanul bolyongtunk egymás mellett, és alaposan átnéztünk minden polcot, alacsonyan és magasan, a részleg elejétől a végéig.

Aztán hirtelen megpillantottam két egyforma könyvet a többihez képest eléggé hátracsúszva, odasiettem, és kihúztam az egyiket.

Jane Austin
Meggyőző érvek

Állt a könyv sárga borítóján, én pedig megkönnyebbülve pörgettem át a könyv lapjait.

-Megvan - emeltem a magasba a szerzeményt, hogy Becca is jól lássa.

Lettie-nek szóltunk, hogy megvagyunk, aki a valóságba feleszmélve kapkodta a fejét hol Beccára, hol rám, valószínűleg épp konstatálta, hogy nem a lovagok, vagy ókori görögök, vagy tudom is én mik között van, hanem Bostonban, a jelenkorban.

-Gyere - húzta fel az asztal mellől Becca, és miután kivettük a könyveket, megindultunk a közeli parkoló felé, ahol egy fekete mercedes várt minket, azaz a sofőrünk, akit a szüleim bíztak meg azzal, hogy minden nap eljöjjön értem. Bepattantunk, a sofőr pedig indított.

Pár perc múlva megérkeztünk a tengerparti otthonomhoz, beparkolt a sofőr, George a házhoz. Miután George kinyitotta nekünk az ajtót, és megköszöntük neki, besétáltunk a házba, és utunkat rögtön a konyha felé vittük.

Kinyitottam a hűtőt, kiszedtem belőle egy gyümölcsös joghurtot, aztán összekevertem egy tálban mogyoróval. Becca felvont szemöldökkel nézte végig a műveletemet.

-Mi van, ez a legfinomabb dolog a világon! - értetlenkedtem.

-Na jó, de sós mogyoró? Az sehogy sem illik a barackos joghurhoz - háborgott Rebecca, miközben kutakodott valami étel után a hűtőnkben. - Nem vagy te terhes, hogy ilyeneket eszel? - válasz helyett csak felnevettem.

-Lettie, te nem kérsz valamit? - kérdeztem Scarlettre nézve, aki vállát megrándítva bólintott egyet, majd követte Becca példáját.

A konyhapultnál ülve beszélgettünk, amikor anya betoppant munkából hazaérkezve.

-Sziasztok lányok! - köszöntött minket - June, apádnak még tárgyalásra kell mennie, későn fog hazaérni.

-Uhum - bólogattam étellel a számban.

-Na jól van, beszélgessetek csak, én lefekszem egy kicsit pihenni - mosolygott fáradtan, és elindult az emeleti szobájukba aludni. Szegény mostanában nagyon túldolgozhatta magát, folyton kimerült.

-Nem megyünk a szobámba? - vetettem fel, mivel úgy láttam, hogy már mindenki befejezte az evést.

-Jó de vigyünk be kaját is - mondta Becca, és felkapott valami chips szerűséget a pultról, és berohant a szobámba, ami a szülők szobájával ellentétben a földszinten van.

-Hé, ne szórd szét azt a chipset a szobámban! - kiabáltam utána.

-Nem fogom - válaszolta, de biztos voltam benne, hogy már morzsával volt tele az ágyam.

Lettie-re nézve megcsóvaltam a fejem, majd kézenfogva őt, bevonszoltam a szobámba, hogy beszélgessünk egy jót. Hát ki gondolta volna, hogy miután elhelyezkedtünk a franciaágyamon, rögtön a fiúkat hozták fel témának? Ugyan, csomó minden másról is szoktak ám beszélni a lányok, mit kell rögtön arra gondolni, hogy... Hát persze, hogy a fiúkat kezdtük kibeszélni. Bár Becca elég szótlan volt most ezzel kapcsolatban, de nála kiszámíthatatlan, hogy mikor mit gondol a férfiakról.

-June - böködte meg a vállam Lettie - szerinted ő jól néz ki? - mutatott felém egy képet a telefonján, amit épp az instagramot görgetve talált. A képen egy kifogástalan kinézetű pasi volt, első ránézésre viszont nem volt semmi különös benne, ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi. Azonban ha sokáig néztem, a sötét szemeiben valami furcsát véltem felfedezni, amit nem tudtam megfogalmazni, mert olyan megfoghatatlan volt, és a mosolya annyira tökéletesen tökéletlen volt.

-Hát, nem jobban, mint egy átlagos fiatal férfi - vontam meg a vállam.

-De ne már June, neked soha senki sem tetszik? - értetlenkedett.

-Nem azt mondtam, hogy csúnya - szabadkoztam.

-Még hogy nem csúnya, ez az ember egy két lábon járó tökéleteség! - mondta Becca, miután ő is rápillantott a képre.

-Jó, na, hagyjatok engem ki ebből - nevettem, de az instagram fiók nevét, ahol mutatták a képet, azért gyorsan meglestem.

Cameron Turner. Hmm. Illik hozzá ez a név. Sóhajtva felálltam, és elővettem a tanulnivalókat, mert végtére is, tanulni jöttek át a lányok. Egy sor dögunalmas magolás után végül hazamentek, és én pedig fáradtan dőltem le az ágyamra.