Amit sosem mondok el

6. Fejezet

 A lánynak gyengéd, vöröses haja volt. Olyan árnyalatú, mint a vöröstölgy levelei. Nem volt olyan hosszú, mint Eylicenek, a tündér haja alig érintette a vállát. Az arca gyermeki volt, fiatalabbnak tűnt Auroránál. Bronzbarna bőre sima volt, tökéletes, oly ifjú. Ezen vonásai egész testére kiterjedtek. Vékony karok, harmatgyenge lábak. Minden porcikája tökéletes vonásokkal volt megtöltve.

Ami Aurorának szemet szúrt, hogy a kislány magán hordozta az elfek jellegzetességeit: hosszúra nyúlt fülek, és apró szarvak a lány homlokán.

Habár eközben az is szemmel látható volt, hogy tündér volt: fakéregből készült fejdíszt viselt, és fiatal szárnyai voltak. Akárcsak Eylicenek.

-Hogy hívnak? – érdeklődött Aurora, miközben tekintetét a lány hárfázó ujjain tartotta.

Egy pillanatra csend lett. A gyermek belenézett Aurora szemébe. Annyira ártatlan almazöld szeme volt.

-Sera. – válaszolt vékony, de leginkább halk hangon. Ezután pedig tovább játszott, ezúttal a fák susogására emlékeztető dallamot.

Aurora néhány percig csak a deszkába tudta mélyeszteni tekintetét. Mindig is így képzelte el a hárfák dallamát, sőt, ez lélegzetelállítóbb volt az előző darabhoz képest.

Amint Sera a melódia végére ért, Aurora elmoso- lyodva megtapsolta őt. A kislány nem igazán felelt erre semmit, inkább zavartnak tűnt.

-Mi a darab címe? – kérdezte Aurora, és letérdelt Sera magasságához igazodva.

-Én találtam ki... - válaszolt bizonytalanul.

A lány hasonlított Aurorára. Talán ő sem szeretett igazán idegen emberek közt lenni, a hozzá közeli emberekkel töltött inkább időt. Habár Aurora az ismeretlenekkel meglepően könnyen jött ki- kivéve Zadet.

-Tehetséges vagy, – dicsérte meg Aurora egy biztató mosollyal. – csak így tovább.

Sera mintha beszédre nyitotta volna a száját, de rögtön elhallgatott és elnézett, amint Eylicet észrevette.

-Aurora! Éppen téged kerestelek! – húzta magához Eylice az emberleányt. – Gyere, Lilyék már meghozták az ételt. Bár egy igazi lakoma lett volna tőlem illendő, de nem áll szándékomban megterhelni a népem. Remélem, elfogadod ezt a szerény vendéglátást.

-De éppen... - magyarázkodott Aurora, miközben Eylicecel megállás nélkül haladtak lefelé a lépcsőn. – Miért kell ennyire sietnünk?

-Nehogy kihűljön az étel! – nevetett fel Eylice vígan, kissé talán részegesen is.

Amint leértek a lépcsőn, egy hatalmas tábortűz fogadta. Középen egy parázsló farakás, a rönkök felett pedig egy üst volt fellógatva. Az üst körül pedig mindenfelé a fortyogó levest fogyasztó tündérek, néhol manók ültek. Legtöbbször csoportokban ültek, ritkásabban pedig egyedül.

Viszont Aurorának eszébe jutott, Sera vajon miért nincs a tűz körül. Talán nincs szüksége ételre? Nem, az lehetetlen. A Sziklákon kívül minden lénynek szüksége van a maga táplálékára.

-Serát ne hívjuk ide? Biztosan éhes. – fordult Aurora Eylicehez, aki már egy fapohárnyi nektáritalt kortyolgatott.

Igen, a tündérek a nektártól is mámoros állapotba tudnak kerülni. Aurora ezt olvasta az egyik mitikus könyvben. Az olvasmány szerint a leghatásosabb az áfonyanektár volt – és nagy valószínűséggel az volt éppen Eylice kezében.