Meet me halfway (George Russell FF)

Tizenötödik

A pénteki szabadedzések végén járunk, barátnőm szokásosan telefonnal a kezében sürög-forog a McLaren garázs környékén. Én hatalmas fejhallgatóval a fejemen tördelem az ujjaim, ahogy Landot nézem az egyik képernyőn. Bár annyira nem értek hozzá, szerintem jó köröket megy, a második szabadedzés végére az ő ideje a hamardik legjobb. Amint visszaér a garázsba az egész csapat bíztatja őt, de nem érdekli. Idegesen dobja le magáról a sisakot és erősen dörzsöli amúgy is kócos, göndör haját. 

-Ez kevés lesz holnapra. -morogja és a motorhome felé veszi az irányt. Elkapom Zak tekintetét, aki a fejét csóválja. Nem kell mindenki problémáját megoldanod, Kamilla. Nem kell mindenki problémáját megoldanod... Csak ez jár a fejemben. Legszívsebben utána szaladnék, hogy beszéljek vele, de nem teszem.

Alapvetően Leila ma nem osztott rám sok feladatot, egy rövid interjút kell készítenem a két McLarenes fiúval, hogy milyennek érezték a mai szabadedzéseket, de úgy dönöttem ez még várhat pár percet. Észrevétlenül a Mercedes garázshoz lopakodok, ahol hasonlóan nagy a káosz, mint nálunk. Bár Hamiltoné lett ma a legjobb idő, csak a csapat felén látok boldogságot. George gondterheltnek tűnik, éppen nagyon magyaráz egy kopaszodó férfinak. Egyik kezében még a sisakját fogja, a másikkal a falnak támaszkodik. Percek múlva fordul csak meg, a gyomrom rögtön bukfencezik egyet ahogy találkozik a tekintetünk. A haja kicsit nedves, az arcán még a sisak nyomai látszódnak, a sötét csapatoverálban pedig még magasabbnak tűnik. Felcsillannak a szemei és hirtelen az aggodalom legkisebb nyoma sem látszik rajta.

-Hát te? -kérdezi meglepetten ahogy ellöki magát a faltól.

-Gondoltam meglátogatlak mielőtt dolgozni kezdek. Hogy vagy? -kérdezem halkan.

-Most már sokkal jobban, hogy látlak! – rám kacsint és a sisakját egy asztalra teszi.

Válaszként csak a szemeimet forgatom. Ez még nekem is nyálas volt.

-Rendben leszek. Ez most nem az én napom volt, de holnap új beállításokkal próbálkozunk és reméljük a legjobbakat. -lágy mosoly szökik az arcára ahogy engem méreget. -Együtt vacsorázunk?

-De csak ha nem olyan csirke lesz!

-Ígérem neked mást rendelek és az ajtót se fogom kinyitni senkinek!  -jobb kezét a szívéhez emeli.

Mindketten nevetésben törünk ki a tegnap este miatt, aztán el is köszönök tőle, hogy teljesítsem a mai feladataim. Visszaérve megkeresem Oscart és Landot, a kezükbe adok egy kis mikrofont és a bokszutcában sétálgatva pár gondolatot videóra veszek velük. A göndörhajú pilótára többször rá kell szólnom, hogy ne vigye túlzásba az önmarcangolást. Mindketten fáradtak, így nem sokkal később a szállodába indulunk.

-Szerinted mikor kéne mennem? – idegesen a telefonom óráját bámulom és fel-alá sétálok a szobánkban.

-Ülj már le, Kamilla! Elszédülök tőled! -ripakodik rám szőke barátnőm. Kicsit összerándulok, mert nem ilyen reakcióra vágyom. Észre is veszi, így kedves hangon folytatja. – Ne haragudj, csak nem értem miért izgulsz ennyire.

-Nem izgulok. Én csak... -ujjaimat kezdem tördelni magam előtt. – Magam sem tudom miért izgulok. – mondom egy nagy sóhaj közben.

-Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni.

-Tudom! Én csak olyan rég randiztam valakivel. – újból sóhajtok, mire baratnőm szemei kikerekednek és szemöldöke felszalad homlokán.

-Akkor ez most randi? – kérdezi teljesen felvillanyozódva.

-Jézusom, hagyj már! Nem tudom! -legyintek egyet és inkább elindulok George szobája felé a folyosón.

Hogyan is mondhattam, hogy ez egy randi? George nem hívott randizni, csak együtt eszünk és beszélgetünk. Randiról szó sincs. Ha jól belegondolok életem során még sosem vittek el rendesen vacsorázni. A Meki és az otthoni kajarendelés nem számít annak. Na meg az se, ha a szülőkhöz visznek ebédelni. De mindig beértem ennyivel.