*Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked!*
Klaus
Emberek. Öregek, középkorúak, egészen fiatalok. Emberek, akik úgy viselkednek, mint amilyennek az embereket gondolta, hogy fognak. Az egyik idős, egy asszony volt, ősz haja fonott. A nevén szólította őt és olyan szélesen mosolygott, hogy a szemei apró csíkokká szűkültek. Egyébként sírt, könnyezve borult az ő vállára, Klaus alig tudta viszonozni mindez fullasztó, mégis felszabadító érzelmet. Aznap hazatért az otthonába, amit még csak nem is ismerhetett és viszontlátta a családját, az embereket, akikkel se vér és se emlékek nem kötötték össze őket, mégis úgy tartotta, sosem érezhette magát ennél nagyobb biztonságban sehol máshol, kerek e világon.
Kimerülve omlott le az első matracra, amit meglátott, mikor Izmael bevezette a szobájukba. Kettőjük szobájába.
-Azt hiszem ez volt életem második legjobb napja...
Izmael nevetett egy keveset, aztán levetette magát mellé és együtt bámulták a plafont, testének könnyű súlya alatt is nagyokat nyikorgott az ágy. - Melyik volt az első?
Klaus oldalra fordította a fejét. -Amikor felébredtem melletted azután az éjszaka után. Igazából órákon keresztül néztelek volna még tovább, de kiderült rólam, hogy türelmetlen természet vagyok...-ezek után csak azért nem fejezte be a mondatot, mert szemtanúja lehetett a másik arcának paradicsommá válásának.
-És hülye! -vágta a fejéhez hirtelen zavarában miközben már azt sem tudta hova nézzen, azokkal a tágra nyílt mandulavágású szemeivel. -Ne mondj nekem ilyeneket, mert még a végén zavarba jövök...
-Kérlek gyere zavarba... Szeretlek.
Izmael elvigyorodott. -Nagyon jól áll ez a szó az ajkaidon. -állapította meg magában, hangja még mindig nevetett. -Én is szeretlek. És...és mi a véleményed róluk?
-Ők a családtagjaid?
-Nem mindannyian vérszerintiek. -forgatta meg szemeit magyarázat képpen. -A legtöbben árvák voltak, akiket az anyám fogadott be és a Vérvörös kéz tagjai. De zsidók mind. Ez a hely zsinagógaként is működik, megvan hozzá a tíz férfink, szóval ezzel nem volt nagy probléma. Esküvőket tartanak a pincében. Egyszer jelenj meg te is, imádnád.
-Nagyon kedvesek. Nem is tudom...túl intenzív volt az élmény ahhoz, hogy máris képes legyek beszélni róla, de olyan furcsa...olyan jó. Hirtelen megértettem, hogy miért vagy te a világ legkedvesebb és odaadóbb embere. Mert ilyenek neveltek fel téged.
-Igen. Mármint...gondolom.
-Imádom, amikor ilyen gyámoltalan vagy. Figyelj csak...az én családom milyen? Azt mesélted már, hogy van egy húgom és hogy az anyám meghalt, de...milyen ezen kívül?
-Az apád rendkívüli ember. Rendkívül intelligens, professzor és hadászati mérnök. Zseniális, félelmetes...számomra. Te nem kedvelted. Azt mondtad, hogy vannak jó pillanatai, de általában csak haragban álltatok egymással. Érdekütköztetés...ezt a szót használtad, de nem magyaráztad meg annyira, hogy meg is értsem. A húgod angyal volt. Nagyon kedveltem. És van egy öcséd is. Ők ketten ikrek. Ézsaiás és Miléna. Ézsaiás volt az egyetlen, aki tudott rólunk még a baleset előtt. Meg Farah, persze. Farah mindent tud egyébként is...Az öcsédnek nem nagyon tetszett, hogy egy magamfajtával jársz össze, de sosem szólt senkinek a titkunkról. Ezt azzal magyaráztad, hogy a vér erősebb minden lakatnál és sosem árulna el téged. Azt mondtad, hogy biztonságban vagyok veled. Jó gyerek, ha bár nem is fogadott a bizalmába. - vallotta szégyenkezve. - Téged mindenki szeretett, mert csodálatosan tiszta lelkű ember voltál. - mondta neki egyenesen a szemébe, ő pedig hinni akart neki. Ugyan ki ne szeretne jó emberré válni mások által? - Szerintem az apád is azért bánt veled olyan vasmarokkal, hogy ne eshessen bántódásod sosem. Szeretett téged. Minden apa szereti a fiát, ez a kötelességük.
-És hol vannak most?
Izmael habozott és felnézett a plafonra, majd csak utána felelt. -Nem tudom...
-Most hazudtál. - figyelmeztette színtelen, csalódott hangnemen.
Izmael durcás arcot vágott. Ismét felpillantott az omladozó vakolatra. -Nem is.
-De. Most is hazudsz. Mielőtt nem mondasz igazat mindig felnézel az égre, ezt már megtanultam veled kapcsolatban. - erre a fiú arca megenyhült, szemében bűntudatos fény. - Miért nem akarod elmondani? - kérdezte finomabban.
-Mert én is megtanultam már rólad egy két dolgot. - minden jel arra utalt, hogy nem fogja elmondani az igazat, ugyanis láthatóan félt, rettegett. - Ha elmondanám hol vannak te a keresésükre indulnál, mert szomjazod a tudást és hiányzik neked, amit nem ismerhetsz. - és valóban ezt tette volna, a fene essen ebbe a fiúba, hogy olyan jól ismeri. Izmael két keze közé fogta az arcát, hogy magára vonja a figyelmét és sikerrel is járt. Klaus másra sem tudott volna nézni jelen pillanatban, csak kedvese könnyező szemeire. Amikor ismét megszólalt, rekedt volt a hangja, teste pedig reszkeetett. - De kérlek, értsd meg, hogy ez nem olyan dolog, amit meg akarsz ismerni, a családod...
Megmagyarázhatatlan bánat nyomta le a mellkasánál fogva, úgy érezte menten belepusztul, menten megfullad. Megsimogatta a kezeket, amik még mindig szorosan tartották. -Nem akarom, hogy közénk álljanak a titkaim, amiket kénytelen kelletlen magadra kellett venned, mikor amnéziát kaptam.
-A családod is benne volt az árulásban ellened. - árulkodott komolyan, az ő szíve megdobbant. Megtorpant a levegő a szobában. - Nem mindenki szándékosan persze. Milénát átverték. De benne voltak. Ha a nyomukra bukkannál ebben a városban az életed is veszélyben forogna, Klaus...mi van, ha legközelebb nem leszel ilyen szerencsés? Ha meghalsz az...
-Jó. - határozottan vágott a szavába, hogy éreztesse, itt az ideje lezárniuk a témát. - Akkor nem faggatlak többet. Majd én megvédelek, csak ne sírj...- magára húzta a zokogó testet és szorosan átölelte. - úgy gyűlölöm, amikor sírsz, megszakad a szívem tőle... - csendesen susogni kezdett, hogy megnyugtassa a karjaiban pihegő Izmaelt, a fiú pedig hamarosan abbahagyta a sírást és visszaölelte. Így maradtak egy jó ideig, miközben nem szóltak egy szót sem a másikhoz. Klaus pár ujja a fiú hajába tévedt és cirógatni kezdte annak fejbőrét. Végtelenül intimnek hatott számára ez a cselekedet mindig is, a selymes, arany tincsek simogatták az ujjperceit, aztán elengedték, hagy álljon tovább..
-Ez jó. - Izmael a mellkasába suttogta, pont oda, ahol a szíve is dobogott.
-Micsoda? - kérdezett vissza szórakozottan.
-Ahogy az ujjaid a hajamban járnak. - motyogta a mellkasába. - Nagyon kellemes.
Belebizsergett a szíve, amikor a fiú ilyen halkan beszélt hozzá. Elmosolyodott. -Imádom a hajad. Amikor felébredtem a házban az volt az első gondolatom, hogy milyen szép vagy. A második pedig egy kérdés volt, az, hogy vajon milyen tapintása lehet a hajadnak.
-Hmpf...- Izmael elnevette magát. - nekem az lett volna az első gondolatom, hogy ki vagyok én és mi a fasz? Csak ennyi. - helyezkedett egy kicsit, egészen addig, amíg az ölébe nem fészkelődött. Klaus haladéktalanul felült, szemük pedig egy magasságba került. - Ez a kérdés minden mást is magába foglal szerintem. De megtudtad, milyen a hajam, ugye nem okoztam csalódást...? - ő minden kétséget kizárva megrázta a fejét. Izmael csókot lehelt a homlokára és kikászálódott az öleléséből. Ezt ő egy kisebb kudarcként könyvelte el magában, de nem szólt. - Elmegyek fürdeni. Addig rendezkedj be. Használd nyugodtan a szekrényt, itt fogsz élni egy jó darabig. - miután felé intézte eme búcsú szavakat, el is tűnt az ajtó mögött. Klaus még egy darabig csak egy helyben feküdt mozdulatlanul, miközben a fiú érintéseire próbált visszaemlékezni, majd elmosolyodott, felpattant és nekilátott, hogy kipakolja gazdagon becsomagolt hátitáskáját. Valójában nem volt saját tulajdona a cipősdobozba zárt véres hajgumit és két szeme világát leszámítva, így csak azokat a ruhákat tudta elővenni, amik Izmaelé voltak, mégis ő hordott.
