[BEFEJEZETT] Elmerülés

Huszonkilencedik fejezet | Helga

Ha nem nyitom ki a szemem, akkor nincs valóság. Akkor minden csak álom. Most ne ébredj fel, mert ott a kegyetlen igazság vár. Aludj még, az álom megnyugtató, szép, valóságtól mentes.

A vérre gondolok, ami vasasan bűzlik a bőrömön. Az alvadása bukés, ragacsos rétegként ragad rám. Aztán arra is gondolok, aki kezemet fogja, a véres kezemet. Felismerem az érintését. Százezer közül is be tudnám azonosítani. Ha kinyitnám a szemem, elmondanám neki, hogy sajnálom, amiért hibáztattam. Elmondanám, hogy megértettem, mit érzett huszonegy éve, amikor megölték az apámat, az ő férjét.

– Anya, hogyan lehet kibírni ezt? – suttogom. – Megszűnik majd, hogy lássam a halott testét, ha lehunyom a szemem? Lesz majd, amikor úgy emlékszem rá, ahogy a karjában tartott? Lesz majd, amikor nem hibáztatom magam? – sorolom a kérdéseimet, de a szavaim zokogásba fulladnak. – Hogyan lehet ezt túlélni, Anya?! Hogyan?! – Üvöltök a fájdalomtól, ami nemcsak a lelkemben van, de az összes szervemben is. A bánat megfertőzte minden tagom. – Anya! Anyukám! – zokogom, Anya meg felül mellém az ágyra, és szorosan magához húz. Ő is remegve sír, meg sem bír szólalni, csak tart engem, ahogyan telik tőle. Mintha attól félne, hogy ha elenged, darabokra hullok szét. Nem vagyok biztos benne, hogy nem történne ez meg valójában is.

Csak ekkor veszem észre, hogy egy kórházi szobában vagyok. Bizonyára a magánrészen, mert senki sincs körülöttem, ellenben sokkal barátságosabb a környezet, mint egy normális, társadalombiztosítás által finanszírozott kórteremben.

Infúzió csöpög belém, a bal kézfejembe ültették. Valószínűleg nyugtatót kaptam a sóoldatba, mert érzek valami iszonyú gyengeséget és szédülést a fejemben.

– Csillagom… – nyögi ki végre Anya, és eltart magától, hogy megtörölhesse az arcomat. – Elájultál, Ádám hívott hozzád mentőt. Azonnal jöttem, ahogy tudtam. Ő is itt volt, de el kellett mennie, hogy kihallgathassák a rendőrök – tájékoztat szakadozó hangon. – Gábor Adélnál van egy másik kórházban. Ő is rosszul lett, amikor megtudta… megtudta, mi történt a fiával.

– Anya, valaki olyan tette, akit ismert. Beengedte a lakásába, és amikor hátat fordított neki, lecsapott rá. Összeszúrkáltál, mindenhol vágás nyomok voltak a testén. Ugyanúgy végeztek vele, mint Apával! – zokogom. Rázkódik a testem a fájdalomtól. Szinte önkívületben vagyok. Újra és újra végigfut rajtam a görcsös pánik, és azt kívánom, bár újra elájulnék, hogy ne kelljen éreznem semmit, ne kelljen szembe néznem a tényekkel.

– Tudom, Gyönyörűm, tudom! – simogatja a hátam Anya, és bár jól esik, hogy próbál vigasztalni, semmit sem ér a támogatása. Ki akar szakadni a szívem a helyéről. Nem bírom el ezt az ürességet, ami bennem van. Mintha egy feketelyuk belülről próbálna elnyelni engem. Fogalmam sincs, hogyan lehet tovább folytatni az életet ezzel a tudattal. – Ádám elmondta.

– Anya, hogyan fogom őt meggyógyítani? Elvették tőle a legjobb barátját! Mindent elvettek tőle! Tudják, hogy együtt vagyunk, mindent tudnak! Ádám azt akarta, hogy az ő visszavonulásával Marci legyen a miniszterelnök-jelölt. Erre most minden összeomlott! Anya, mit csináljak most? Hogy legyek neki támasz, ha azt érzem, én sem vagyok képes ezt túlélni? – záporozom a kérdéseket, amikre tudom, hogy anyámnak sincs válasza. Elveszett vagyok, úgy érzem, rám omlott a világ, és a romok alatt vergődöm, de senki sem hallja meg a kétségbeesett, gyenge hangom, és olyan mélyen vagyok, hogy nincs az a mentőkutya, amely kiszagolná az emberi jelenlétet.

– Figyelj rám, Csillagom – kéri Anya gyengéd hangon, én pedig engedelmesen ráemelem a tekintetem –, megéltem szinte ugyanazt, amit te, bár volt, amiben nekem volt nehezebb, és van, amiben neked nehezebb. Egy dolgot szeretnék csak, ha észben tartanál: Nem okolhatod magad, és nem róhatsz magadra olyan büntetést, amit én tettem annak idején. Szeretted Marcit, tudom, férfiként is több volt neked, mint egy barát. De szereted Ádámot is, mert ő a nagy szerelmed. Elvesztetted az egyiküket, elvették tőled a legádázabb módon, ami csak lehetséges, úgy, ahogyan elvétték tőlünk az apádat is, akit nagyon szerettem. Én akkor hibás döntést hoztam, de neked nem kell ezt tenned. Ígérd meg, hogy nem fogod elkövetni az én hibámat! – könyörög, és látom, hogy neki is újra meghasadt most a szíve. Velem gyászol, sajnálja a férfit, akit szerettem, és sajnál engem, az ittmaradót, akinek szembe kell néznie a gyásszal. Ugyanakkor eközben ő is újraéli apám elvesztését, és azt a boldogtalanságot, ahová száműzte magát a lelkiismeret-furdalása miatt.