Felébredtem reggel 7-kor, ahogy minden iskolás napon szoktam. Megmostam a fogam, begöndörítettem a hajam, felvettem egy szürke-fekete, oversized pulcsit, fekete trapéznadrágot, hozzá egy converse cipőt, és lementem reggelizni a szüleimmel.
Óvatosan sétáltam le a lépcsőn, mert egyszer gyerekként elestem rajta, és azóta sem tudok nevetni rajta. A konyha felé vettem az irányt, ahol már éreztem a frissen készült palacsinták illatát, amit az anyukám, Hayley, mindig készített nekem, mióta csak az eszemet tudom.
– Jó reggelt – mosolyogtam rá anyára, majd apára, miközben elvettem egy palacsintát és elkezdtem enni, ahogy leültem egy székre.
– Jó reggelt, kicsim – válaszolta anya, apa pedig csak egy mosollyal üdvözölt.
– Apa... Szeretnék kérdezni valamit... – köszörültem meg a torkom kissé zavartan, nem is tudva, hogy helyes-e felhozni ezt a témát.
– Igen? – tette le az újságot, amit eddig olvasott, és teljes figyelmét rám fordította, ahogy mindig, amikor beszélgettünk.
– Tegnap, amikor meglátogattalak a kórházban munka közben, láttam egy furcsa férfit. Bement a vérkészlet tárolóba, és... csak gondoltam, szólnom kellene róla. Ennyi – vontam meg a vállam, miközben ránéztem, és még enni is abbahagytam.
Legnagyobb meglepetésemre apán egyáltalán nem látszott semmiféle meglepettség vagy aggodalom. Teljesen nyugodt volt, mintha tudott volna valamit, amit én nem.
– Ó, rendben. Majd gondoskodom róla, hogy valaki álljon az ajtó előtt. Nem szeretnénk, hogy valaki a vértasakokat a feketepiacon árulja, igaz? – nevetett fel, majd felállt, adott egy puszit a homlokomra, és felkapta a kulcsait. – Mi lenne, ha suli után beugranál a kórházba? Szeretnék mutatni valamit.
Ahogy ezt mondta, csak bólintottam és mosolyogtam. Néztem, ahogy megpuszilja anyát, majd elindul dolgozni.
– Nekem is mennem kell. Ma Bonnie-val együtt megyünk suliba – mondtam anyának, miközben befejeztem a palacsintáimat, felkaptam a táskám, és elindultam, miközben még mindig rágcsáltam az utolsó falatot.
– Rendben, de légy óvatos, jó? Ha bármi történik, azonnal hívj fel! – mondta aggodalmasan, ahogy mindig, amikor egyedül mentem valahova, még ha csak iskolába is.
– Igen, igen, tudom. Tudom. – Forgattam a szemem, majd átsétáltam a házon, felkaptam a kulcsaimat, és sietve elindultam.
A tekintetem rögtön a legjobb barátnőmre, Bonnie Bennettre szegeződött, aki már várt rám a házunk előtti járdán. Szélesen mosolyogva köszöntöttem, odamentem hozzá, és megöleltük egymást.
– Gyerünk, Hófehérke, irány a suli – mondta viccesen, miközben belekarolt a karomba, és elindultunk.
– Tudod, hogy nem szeretem, ha így hívsz – húztam el a szám, ahogy rá pillantottam az oldalamon sétálva.
– Tudom. Nyugi, csak viccelek.
Együtt sétáltunk az iskolába, csacsogtunk csajos dolgokról, fiúkról, és még elmeséltem neki, mi történt tegnap, beleértve azt a furcsa pasit is, akit apám munkahelyén láttam. Mire persze csak annyit reagált: „Biztosan egy nagyon jóképű pasi volt, ha így nézett ki."
Egy hosszú, unalmas iskolai nap után elindultam a kórház felé, ahogy megígértem apámnak, hogy suli után meglátogatom.
Már majdnem odaértem, amikor meghallottam egy hangot, amitől újra végigfutott a hideg a hátamon. Az a férfi. Megint ő.
– Várj meg, kis Moon – szólalt meg, beleértve a vezetéknevemet, én pedig azonnal felé fordítottam a fejem. Honnan tudja a nevemet? Én biztos nem mondtam neki.
– Honnan...
– Honnan tudom a vezetékneved? Ó, csak egy kicsit kíváncsi vagyok. Ahogy te is, úgy tűnik. Rebeka Moon, a híres orvos lánya, igaz? – vágott a szavamba, arrogáns hangsúllyal a hangjában.
Ránéztem, és kissé – nem, nagyon is – megrémültem attól, hogy ez az ismeretlen férfi, akivel kapcsolatban rossz érzéseim vannak, tudja a nevemet.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem felnézve rá, ahogy közvetlenül előttem megállt.
– Sok mindent. Először is, hogy ne üsd bele a csinos kis orrodat mások dolgába – mondta szinte követelőzően, és a tekintetében tisztán látszott az ingerültség.
Nem értettem, mi baja van velem. Talán az, hogy tegnap rászóltam, hogy hagyja el a vérkészlet tárolót? Talán, de ebben sem vagyok biztos. Csak a feltűnő kék szemeibe bámultam, próbálva megfejteni őt.
– Szerencsés vagy. Szerencsés, hogy a neved Moon. Különben hidd el, pontosan azt tennéd, amit mondok – mondta, majd lepillantott a nyakamban lógó nyakláncra.
Az a nyaklánc. Apámtól kaptam kislányként. Azt mondta, különleges, és megvéd a rossz dolgoktól. Azóta mindig viselem.
A kezemet a nyakláncomra tettem, ahogy ő nézte, mire a tekintete az arcomra vándorolt. Olyan hidegen bámult rám, mintha felmérne.
– Ne állj az utamba – mondta újra, miközben fekete haja a szeme elé hullott.
Hátrált pár lépést, majd elindult, vissza a tegnap is látott kék autójához.
Pár pillanatig dermedten álltam ott, néztem, ahogy elhajt.
Amikor végre magamhoz tértem, lenyeltem a torkomban lévő gombócot, megigazítottam a sötétzöld vászontáskámat, és a kórház ajtaja felé fordulva besétáltam, hogy találkozzak apámmal.
Ahogy beléptem, a világos fények ismét megzavarták a szemem, de végigsétáltam a folyosókon, ahol a szokásos üdvözléseket kaptam, miközben kerestem apámat.
– Ah, itt vagy. Gyere velem, mutatni akarok valamit – szólt apám hangja, amikor odaléptem hozzá, és már vezetett is az egyik lift felé, kezét a hátamon tartva.
YOU ARE READING
The Heart of a Monster - HUN
FanfictionDamon Salvatore, a hidegvérű vámpír. A vakmerő gyilkos. A forrófejű rosszfiú találkozik egy lánnyal. Egy orvos lányával. Vajon gyűlölni fogják egymást? Vagy egymásba szeretnek? Ellenségek lesznek, vagy szerelmesek? Esetleg mindkettő? Milyen titkokat...
