Vámpírokkal Együtt /2016 ©️/

4. Rész Vámpír világ

Vér folyt, mindenütt. Egy fehér csapnál álltam, és láttam, hogy valahonnét vér omlik ki, a csap fehér szélén vörös foltok jelentek, meg majd a lefolyónál véget ért és kezdődött minden előröl. Egy épület, rohanok, futok, hogy hova nem tudom. Menekülök, egy kés van a kezemben. A másik pillanatban egy mosdóban vagyok. A kés véres lett, viszont amelyik kezemben tartottam az nem, a másik csupa vér. Felsikítok.
Felébredtem, az órám hajnali hármat mutatott. Kicsaptam magamat Damon karjaiból. Melegség öntött el, mindenem egyszerre meleg lett. Fáradt voltam, legalább háromszor ugyan ezt álmodtam.
- Elena? Mi az? – álmos hanggal az egyik karjára támaszkodva ült fel Damon. – Rosszat álmodtál?
- Igen. – mondtam, és a párnámra hajtottam a fejem.
- Mit?
- Aludni szeretnék. – hallottam, hogy visszafekszik. Behunytam a szemem. Magához ölelt és közelebb húzott. Mosolyogtam egyet, a fejem búbjára nyomott egy csókot. Védelmezően ölelt át, éreztem, ahogyan levegőt vesz, megnyugtatott.

Kinyitottam a szemem. „- Könnyeztem?" – kérdeztem meg, magamtól, mert az arcom csupa könny volt. Damon még mindig magához karolt, így alig tudtam a szorításából engedni. Legalább ugyan azt az álmot láttam ma ezerszer. Meg sem riadok, miközben több is történt velem álmomban, kiderült, hogy megöltem valakit. De nem tudtam kit. Félre húztam a függönyt, a hó nagyon nagy volt. A szekrényhez sétáltam. Kinyitottam, kivettem egy sötétkék farmernadrágot, egy fehér felsőt, egy bőrkabátot terítettem a székemre kotorásztam alul, hogy melyik csizmámat is vegyem fel, végül egy fekete magas szárúra esett a választásom. Bevittem a fürdőbe majd felhúztam.
Sminkeltem, de ismét lazára sikeredett, ami pont jól állt, a hajamat kibontottam a copfból és most teljesen úgy néztem ki, mint Kathrine. Göndör fürtös haj, és minden más. A szekrény aljából kivettem egy fekete c-s mintájú fekete kövezett fülbevalót és pár karkötőt tettem fel. Halkan kinyitva az ajtót, kimentem majd ismét a szekrényemnél kerestem magamnak valami táskát a mai napra, itt egy fekete bőr közepén fehér kockás mintájút vettem ki. Becsuktam az ajtót és a tükörben láttam Damon az ágyon ülve engem bámulva.
- Most ha nem tudtam volna, akkor is azt mondanám, szia Kathrine, de ez te vagy. Elena. – a nevemet külön mondatba és lassan ejtette ki.
- Honnét tudnád, hogy én vagyok?
- Van pár év előnyöm. – mosolygott.
- Pár év? – néztem felhúzott szájjal.
- Aha. – a táskát Damon lába mellé tettem, amit ő forgatni kezdett a kezével.
- Nem láttad a telefonomat? – kérdeztem.
- Ezt? – tartotta a kezében.
- Igen, kösz. – mentem az oldalára és el akartam venni tőle, de nem sikerült.
- Damon, add vissza a telefonomat. – mélyedt el a hangom.
- Most totál úgy beszélsz, mint Kathrine.
- Nem érdekel, add vissza. – persze mikor utánna nyúltam szó szerint rá estem Damonre. Visszamásztam. – Hát, ha te így én meg úgy. – mondtam és elfordultam kinyitottam az ajtót, legalább is kinyitottam volna az ajtót, de Damon visszacsukta.
- Ugye nem képzeled, hogy elengedlek.
- De. Képzelem, sőt, tudom. – nem szólt, az ajtónak támaszkodva álltam, az ajtót lehetetlennek tartottam, hogy kinyitom. Damon egyre közelebb lépett, szinte már pár centire voltunk egymáshoz.
- Itt a telefonod. – suttogtatta. Elvettem tőle amint felengedte a kezét.
- Kösz. – megfordultam, hátrálni kezdett, kinyitottam az ajtót, megfogta a karomat és becsaptam az ajtót. Nem szabadultam a szobából, a kilincset fogva rántottam a be az ajtót, Damon lefeküdt az ágyra, engem magára húzott. – Mit csinálsz? – kérdeztem, majd egy hirtelen mozdulattal ő volt felül. Megcsókolt. Nem láttam semmit és senkit. Szenvedélyes volt, tűzet égetett a csókja, ahogy ajkaink összeértek. – Várj ez így nem lehet! – toltam el magamtól, felültem.
- Most mi van? – kérdezte nem értve semmit.
- Mindegy, hagyjuk. – kimentem a szobából és a konyhába tartottam. Rebekah kávét főzött, egy csészébe öntötte ki majd mikor letette én is felvettem a termoszt majd egy bögrébe öntöttem.
- Jó reggelt Elena! – köszöntött én meg grimaszt vágva rá kimentem a hátsó ajtón. A kertünk kicsi, de nem is használtuk eddig sem, most minden csupa hó volt, a napsütéstől a hó csillogott.
- Ne csináld már ezt. – jött Damon. Átkarolt. – Tudom, hogy szeretnéd, ha velem lehetnél. – mosolygott.
- Miért viselkedsz így? Komolyan, nagyon rossz vámpír vagy.
- Mindig is az voltam. – nézett le rám, és most vettem még csak figyelembe, hogy egy fejjel kisebb vagyok nála. – Elijah az előbb hívott, akar beszélni veled.
- Hogy egy perc nyugtom sem lehet ősiek nélkül, vámpír kultusz nélkül és minden más féle teremtmény nélkül?
- Látod, a te életed már csak ilyen.


Az autóban ülve a gondolataimat kutatva, mondtam magamnak, tényleg nem foglalkozhattál mostanában magaddal, semmi magán életed nincs. Mit keresel ebben a világban? Neked kell valamit vagy valakit megmentened? Keress rá valamire. Kattogtattam az agyamat és kiszálltunk, beléptünk a hidegből a meleg, házba. Elijah-ék, mint mindig kedvesen fogadtak és a nappaliba mentünk. A tűzet néztem, minden egyes láng életre kelt előttem, Klaus ült mellettem, majd felállt és a fotelba kezdte el meséjét.
- Múltkor nem mondtunk neked semmit, sem rólad sem pedig rólunk.
- Igen, tudom, mert nem engedtem. – forgattam a szememet és kivettem a lángokból a szememet. Klausra pillantottam.
- Ősiek vagyunk, azaz halhatatlanok, mi vagyunk azok, akik már tényleg nem oda tartoznak, hogy megölhetik őket. Az én vérem még gyógyít is. Persze nehéz megkeresni engem ezért nem mindennapi dolog, hogy engem alkalmaztak gyógyszerként is. – mutogatta a „gyógyszerként" szó előtt a levegőben az idéző jeleket. – Te, rosszabb esetben furcsának talállak, másrészt viszont te egy vadászféleség vagy, nem, nem őzökre és medvékre kell vadászod, hanem a rosszakra. – folytatta. – A rosszak azok olyan vámpírok akiket nem ismerünk, mi sem, csak te. Te láthattad álmaidban őket, esetleg bárhol máshol, és tudod, mikor kell támadni. Jövőre lesz a kiképzésed. Kérdés? – kérdezte. Magamba gubózva hallgattam végig, amit rólam mondott, Damon közelebb ült hozzám, Elijah szúrós tekintetét éreztem, aki a másik fotelben ült.
- Volt egy álmom... - abba hagytam a mondatot. Féltem elmondani, mert még így is borzongok tőle. – Egy épületben voltam, egy raktár lehetett, már nem emlékszem, az egyik pillanatban egy kés volt a kezemben, - hadartam. – a másikban viszont egy mosdóban voltam, aztán a kezem véres lett és a kés is. A tükörbe nézve felsikítottam. – fejeztem be.
- Hát, megjelentek az álmok. – nézett nagy szemekkel Elijah.
- Meg bizony, - büszkélkedett Klaus. – ez nagyszerű. Nem baj Elena, csak pár napig fogod ezt álmodni. Közelebb jutunk mindenhez.
- Mi mindenhez?
- Ne légy ennyire kíváncsi. – mondta Klaus. Ismét nem tudtam, hogy mit szóljak, vagy esetleg szóljak-e.
- Pedig aztán elmondhatnád. – mondtam, a lábamat keresztbe tettem, Damon térdére helyeztem az egyik kezem. Az ő karja a nyakamnál volt.
- Igen? Miért kéne?
- Mert talán ebbe az egészben vagyok én is és őszintén, semmit sem tudok. Minek hoztatok el magatokkal? – kérdeztem, majd Elijah és Klausra tévedt a szemem, kattogott ide-oda.
- Kellesz nekünk Elena. – mondta Elijah, előre hajolt és kezeit összefonta.
- Minek? Még is minek lenne itt jó egy ember, bocs vadász?
- Elena, vadász vagy egy Dampyr.
- Remek, még nevem is van, de furcsa, Dampyr ennél jobbat nem kaptunk volna? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Lehet nem is ez vagy, egyelőre csak vadász vagy. Az eddigi Dampyr-ok már az első ilyen álomban meghaltak. – az arcomról mindjárt lefagyott a mosoly. – A régiek nem ilyenek voltak, te energikus vagy és kétség kívül más.
- Miért vagyok én más? – kérdeztem.
- Őszintén válaszolj, kérlek. Mit csinálnál most?
- Mivel esik a hó, - néztem ki az ablakon. – hó csatáznék, vagy kicsit nyomkodnám a telefont, de meg unnám, szóval valami bulisat csinálnék.
- Ő biztos nem Dampyr. – jelentette ki Elijah.
- Elijah, kivárjuk a végét, az álomnak, ha most nem halt meg nem fog meghalni. Mindig az első álom a legnehezebb, aztán könnyebbek jönnek, de eddig senki nem élte túl az elsőt.
- Miért? – kérdeztem. – Nem volt azért ilyen szörnyű álom.
- Nem azért, mert álmodtad, másikat ilyenkor elönti az,, hogy álomban nem képesek felkelni és meghalnak, többször gyorsabban látják, ezeket majd bővül. – itt és most akartam befejezni a halálos beszélgetéseket, nem haltam meg, élek még és remélem így is marad. Egyelőre.
- Van elődöm, vagy hogyan is mondják? Van előttem valaki, aki él is? – kíváncsi voltam, hogy tényleg igaz-e amit mondtak.
- Nincs, kihaltak a fajtáid, ezért inkább, térjünk a különlegességekre.
- Az nálad mit jelent, Klaus?
- Rebekah majd elmagyarázza. – mutatott az ajtó felé. Hátra pillantottam és Rebekah az ajtónak támaszkodva állt, a fiúk felkeltek, és kimentek a szobából. Rebekah mellém ült kicsit távolabbra a másik karfához.
- Kezd. – mondtam, pedig semmi kedvem nem volt vele beszélgetnem.
- Miért vagy ilyen? – törökülésben ült.
- Miért, milyen vagyok?
- Nem is tudom talán kicsit, mogorva? Reggel sem viselkedtél úgy, ahogyan szoktál.
- Nem is ismersz, szóval kezd, amit akarsz.
- Elena, mi történt veled?
- Visszavitted Torit?
- Igen, de ma jön vissza, Stefan megy el érte. – megkönnyebbültem.
- Rendben, szóval akkor mikről is kell beszélnünk? – kérdeztem és szembe fordultam vele, törökülésben ültem majd egymás szemébe néztünk. – Nehéz veled farkas szemet nézni. –nevettem.
- Tudom. A vámpírokról kell beszélnünk, hogy kik a jó vámpírok és kik a rossz vámpírok, neked pedig el kell döntened, hogy ki közé állsz be, kinek fogsz segíteni.
- Ezeket miért is kell megbeszélni, hiszen már vannak vámpír pajtásaim.
- Nem mindegy kinek az oldalán állsz és kit ölsz meg végül. Meg aztán így is muszáj lett volna megbeszélnünk, mert ugye bár nem haltál meg, és ennek nagyon örülök. – mosolygott. – Tényleg nagyon rossz az álom, amit álmodtok?
- Nem, lényeges csak annyi van benne, hogy megölsz valakit, de nem tudod kit és hogyan. De ha van folytatása kinevezem valami jó kis horror story-nak hiszen simán olyan lenne, megnézném hogyan ölök meg valakit.
- Jesszus. Ezt azért nem követném végig, hiszen régen nap, mint nap megöltem embereket, de már nem tudnék.
- Látod. Jó, most mesélj a vámpírokról. Ki közé álljak? – kíváncsi voltam, hogy Rebekah mit is fog mondani és mesélni találkozott-e hasonlókkal vagy még csak mostanra tartogatja.
- Jó, rendben, akkor mesélek egy pár vámpírról, akik élnek és bármikor találkozhatsz velük. Elsőként kérdést teszek fel. Tudtad, hogy mi vámpírok vagyunk vagy sejtetted, amikor az iskoládba mentünk?
- Kicsit furcsának tartottam, mikor így az év közepén – rajzoltam idéző jeleket a levegőbe. -, beállít két gyerek és már akar tanulni, egy hetet sem töltöttetek ott. – vigyorogtam. – De a lényeg, hogy kicsit lehetett mondani rátok, hogy nem vagytok idevalósiak abba a közösségbe, de még sem tudtam megállapítani, hogy mik vagytok.
- Oké, szóval sejtetted, hogy nem vagyunk mindennapi lények, de nem tudtad volna megállapítani, hogy mik is vagyunk. Rendben. Akkor folytassuk a vámpírokkal, ha nem is, de biztos mondtak rólunk valamit Elijah-ék. Nem? – bólintottam, hogy igen mondták, hogy ti mik vagytok. – Mi vagyunk az ősi halhatatlan család. És nem attól, mert idősek vagyunk hanem, mert mi ezt kaptuk meg. Aztán vannak, a Stregoni vámpírok, akik a jó oldalon állnak és halálos ellensége minden gonosz vámpírnak. Damon és Stefan.
- Kathrine, ő kikhez, melyik csoportba sorolható?
- Ó, tehát találkoztál a hasonmással? Elképesztő igaz? – kérdezte.
- Kicsit sem ijesztő. – mondtam majd félre húztam a szám. - Mondd, csak tovább érdekel, mit mesélsz.
- Vannak a Danagok és az Uqier-ek. Akik szinte ismeretlen vámpírok, ők lehetnek alvilágiak is, láthatatlanok, akik úgy ölnek meg embereket.
- Ezek szerint ők, felismerhetetlenek?
- Igen, mondhatni így is. Aztán jöhetnek az Estrie vámpírok, akik nő vámpírok, nincs belőlük férfi. Aztán egy mindennapi démon, aki tényleg démon és nem vámpír, egy Vara Colaci ő is halhatatlan démoni rendelkezéssel áll elő.
- Ennyi? – kérdeztem. Csend lett, majd kintről a fal nagyot dübörgött és a fal felé fordultam.
- Ne is figyelj rájuk. – legyintett a kezével. Megpróbáltam nem arra téríteni magamat, hogy kirontok és mindegyiküket leütöm. – Egyébként is van közted és Damon között valami? – kérdezte.
- Nem tudom, hogy van-e valami. – mondtam, és tisztában voltam azzal, amit mondok.
- Hát, oké. – húzta fel a szemöldökét és lábára tekintett, majd vissza rám. – Választanod kell, melyik faj között fogsz harcolni. Alvilágiakkal vagy velünk. Ha gondolod, adok választási időt, ne rögtönözz.
- Nem akarok rögtönözni, de egyik alvilágival sem lennék valami jóba, így sem vagyok barátkozós, úgy hogy veletek leszek, mert kell egy Dampyr nektek.
- Jó, hogy ezt mondod, holnap elmegyünk a birtokra, egy kis kiképzés egyikünknek sem árt, se nekem se neked. Megnézzük, mit tudsz és mit nem. Milyen voltál testnevelésből?
- Kitűnő, miért?
- Milyen hajlékony vagy? – kérdezte.
- Nagyon hajlékony vagyok, csak nem tudom, hogy nálad és nálam mit jelent ez.
- Tegyük fel, meg tudod csinálni a spárgát? – kérdezte, majd felálltam és lementem francia és angol spárgába. – Tyű, nem gondoltam volna, hogy tényleg megcsinálod. – visszaültem.
- Pedig igen, meg tudom.
- Most már tényleg nem tudok nehezebbeket mondani, ha ezt megcsinálod sok mindent meg tudsz, van esetleg olyan, amit nem?
- Fejenállás, az nem megy.
- Jó, most nem ilyennel kapcsolatban, de rendben, annak nem is kell mennie. Holnap reggel, akkor megyünk majd. – felállt és mutogatva beszélt hozzám, kiment az ajtón majd belépett Damon.
- Szóval, miről beszéltetek? – csukta be az ajtót és leült mellém.
- Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád. – mondtam majd elnevettem magam.
- Akkor azt mondom, hogy... - elhallgatott. – Nem tudom, mit mondjak.
- Látom. Inkább kérdezek valamit. Mi van köztünk? – kérdeztem.
- Nem tudom. – mondta lesütött szemmel.
- Rendben. Jó válasz. – felálltam.
- Hová mész? – kérdezte és megfogta a karomat.
- Még én sem tudom. – mondtam és elkezdtem sétálni csak, hogy ismét magához húzott. – Direkt csinálod.
- Még én sem tudom. – utánzott engem. Majd megcsókolt. Ismét eltűnt minden az agyamban, csak magamra és őrá figyeltem. Minden kiment az agyamból arra az egy perce. Elhúztam magamat tőle, megint csak azon járt az eszem, nem is ismerem, miért, miért ő kell nekem? Érzek, valamit iránta vagy még én sem tudom? Kavarogtak bennem az érzelmek, majd visszacsókoltam és nem álltam meg addig, míg a levegőm el nem fogyott. Egymás szemébe néztünk, az övében valami fényes csillant meg.
- Tényleg megyek. – néztem a szájára majd a szemébe.
- Rendben. – suttogta. Felálltam és kimentem az ajtón. Elijah jött le a lépcsőn.
- Hova mész?
- Ki megyek levegőzni. – mondtam, Elijah szeme végig futott rajtam. – Mi az? – néztem végig magamon.
- Ja, bocs. – rázta meg a fejét. Levette a bőrkabátomat a fogasról én meg felhúztam.
- Kösz. – mondtam és kinyitottam az ajtót, viszont Kathrine miatt nem tudtam kimenni.
- Ó, Elena pont téged kereslek. – nézett rám.
- Itt vagyok. Mondd, miről kell beszélnünk? – kérdeztem.
- Itt nem lehet, gyere, elmegyünk. – húzott maga után.
- Majd valamikor jövök. – néztem vissza a ház felé. – Ne rángass már Kath! – szóltam rá, elengedte a kezemet és tovább mentünk. Legalább is én követni kezdtem. – Most komolyan az erdőbe megyünk? – néztem rá.
- Igen. Ott nem tudnak kihallgatni minket.
- Miért mi, ami ilyen fontos? – kerültem ki az ezredik fát. Egy ág rám csapódott, magamban szitkozódtam amiért Kathrine van elől. – Mikor érünk már oda? Vagy meddig akarsz menetelni még. – hirtelen megállt én meg belémentem.
- Itt jó. – körbe néztem, mindenhol fák, itt még hó is alig volt.
- Itt? Hú, oké. – hallgatott. – Na, mondd mi az ilyen fontos dolog.
- Kikezdtél Damon-nel?
- Nem kezdtem ki senkivel.
- Akkor, ha bármi közös is lenne, hozzá ne tedd, ne legyél se Damon-nal se Stefan-nal.
- Miért?
- Elena, hallgass rám, tudom miért ne. Én már voltam velük, és hát nem egy jó fogás. – mondta.
- Most ezzel azt akarod mondani, kerüljem el? – kérdeztem.
- Igen, több mint valószínű jobb lenne. Csak bajba kever. – mondta, igaza lehet, nem úgy mondta, mint akinek ne lehetne elhinni, vagy jól begyakorolta a szöveget. De mi van, ha tényleg igaza van? Most két oldalam veszekszik egymással „- Ne higgy neki, hazudik!" – mondta a lázadó oldalam, „- Hihetsz neki, hiszen látszik, hogy igazat beszél." – mondta a másik együtt érző oldalam vele szemben.
- Rendben, próbálom magamat elszakítani tőle. – mondtam és tudtam, hogy képes leszek rá, akármi is lesz. A lábamat figyeltem, hogy min állok, több száraz falevél volt a lábam alatt. Felnéztem de Kathrine eltűnt. – Kath? Hol vagy Kathrine? – elkezdtem sétálni, merre azt nem tudom, befelé vagy kifelé az erdőből. Még mindig mentem, semmi kétségbe esést nem éreztem viszont attól féltem, hogy nem érzek semmit se.
Hátra fordultam, reccsenést hallottam. Visszafordultam majd egy kemény mellkasba ütköztem.
- Bocs. – néztem az előttem álló alakra, aki férfi volt.
- Semmi gond. nem mondták neked, hogy nem szabad az erdőben mászkálni egyedül? – kérdezte mély, lágy hangon.
- Nem mondanám. De lehet mondták, csak épp nem figyeltem. – felnéztem rá, próbáltam nézni milyen is, de csak egy fekte alakot láttam csillogó zöld szemmel.
- Pedig ilyenekre oda kéne figyelned. – a keze összefonva volt a háta mögött.
- Ezen túl figyelni fogok. – mondtam és megfordultam. Elkezdtem sétálni, arra gondoltam visszamehetnék. Csak visszatalálok.
- Ugye nem mondod, hogy egyedül mész haza? – kérdezte, éreztem a hangján, hogy megfeszül.
- Pedig muszáj lesz. – mondtam.
- Haza kísérlek. – néhány perc gyalogolás után megszólalt. – Ki hozott ide? Vagy egyedül jöttél? – nem árulok el senkit sem.
- Azt hiszem eltévedtem. – mondtam.
- Eltévedtél? Ez egy kicsit szokatlan, besétálsz, egy erdőbe majd eltévedsz?
- Igen. – néztem rá. Kerestem tekintetét, de lehajtott fejjel ment. – De nem kell haza kísérned. – motyogtam.
- Miért ne kísérnélek haza, hiszen még azt sem tudod, merre laksz Elena.
- Te, te honnan ismersz? – álltam meg.
- Az teljesen mindegy.
- Kinek dolgozol? – kérdeztem.
- Senkinek nem dolgozom. – hallottam halk nevetését.
- Egyezzünk meg. – felcsillantak zöld szemei. – Én elmondom, ki hozott ide, te elmondod, kinek dolgozol.
- Várj, én tudom téged ki hozott ide, szóval így nem kell alkut kötnünk.
- Bárhogy is hívnak, akkor sem fogsz haza kísérni, még ha itt kell maradnom éjszakára.
- Már pedig rég ott kéne lennünk. Szóval két választásunk van, vagy jössz, vagy ők jönnek és elvisznek.
- Kik jönnek és hova visznek? – próbáltam többet megtudni a pasasról, de mivel így is megértem valamit kihúzni belőle, nem hiszem, hogy a nevét elárulja.
- Elena, tudod te azt. – mondta és megint megindultam. – Ügyes kis lány tudod te mit kell tenni. – mondta és ismét halkan nevetett. Amikor láttam a házat akkor már egyből tudtam, hogy ő Klaus-nak dolgozik. A fények bevilágították az udvart. Most megnézhettem a fiút aki az erdőben volt. Fekete pólója megfeszült felsőtestén, fekete farmernadrágba és fekete cipőben volt. Haja barna szemei zöldek, amit már előbb is észrevettem, helyes nem mondom.
- Megérkeztetek? – jött Klaus az udvarból.
- Igen, itt van a lány. – mutatott rám.
- Köszönöm Chris. – szóval Chris a neve.
- Nincs mit. – mondta és visszafordult az erdőbe. Klaus felé fordultam.
- Ilyet többet ne csinálj. – mondta.
- Nem én mentem el.
- Akkor kivel voltál? – nézett mélyen a szemembe, pislogtam egyet.
- Tudod te azt. – mosolyra húzta száját.
- Tudom, persze. Elijah akar veled beszélni, menj fel.

A tegnapi szobába vettem utamat, benyitottam és ismét csak annyit láttam belőle, mint tegnap. Az ágyat és a bútort, pedig kétlem, hogy csak ennyi minden lenne itt. Elijah-t vettem észre az erkélyen állva melle előtt a keze.
- Szia. – húztam vissza az erkélyajtót.
- Damon? – feszesen állt mellettem, nem húztam ki magamat hiába, kisebb vagyok nála, de még mindig jobb, hogy nem én vagyok nagyobb nála.
- Mi van vele? – kérdeztem.
- Ezt tőled kérdezem, Damon-nal?
- Nem. – sütöttem le a fejem.
- Mi a baj? Még a tegnapin gyötröd magad? – kérdezte.
- Nem, azon túl vagyok. – mondtam.
- Akkor mi a probléma? – fordult felém, ő is úgy volt öltözve, mint Chris, csak Elijah nem feketében volt, hanem szürke pólóban.
- Semmi nincs, tényleg. – megöleltem Elijah-t jól esett egy kis törődés, visszaölelt és magához szorított. A fejemre hajtotta az övét. Könnyezni kezdtem, muszáj volt valakinek kiadnom a problémáimat, ha már Torinak nem tudom.
- Héj, ne sírj. – két kezében összefogta az arcomat. letörölte könnyeimet, közelebb léptünk egymáshoz, a hasamban éreztem a pillangókat, ahogyan szárnyra kapnak. A szemem a száján és a szemén kattogott. Mikor az ajkaink összeértek ilyent még nem éreztem, Damon-nél se.
Elijah elfordította a fejét, majd én is benéztem a szobába. Damon állt az ajtóban.
Elijah-ra és rá pillantottam. Nem akartam dönteni, biztos rám hárult volna a dolog, így inkább bevettettem a képességemet, amit a múlt éjszaka. Leugrottam az erkélyről. De most megállítottak, Damon és Elijah lépett elém.
- Most az egyszer hagyatok futni! Menekülni. – elmentem közöttük, majd futni kezdtem.
Mikor ismét elhagytam a házat, felhívtam Rebekaht. Ott is volt értem pár perc múlva az utunk csendesen telt, nem szólt én sem hozzá. A házhoz értünk, berontottam aszobámba és Tori feküdt az ágyamban, oda mentem hozzá és megöleltem. Legalább két percig ölelgettük egymást majd a szekrényhez léptem és egy rövid alvós nadrágot vettem ki belőle meg egy trikót és fehérneműt.

Befeküdtem az ágyba megnéztem a telefonomon mennyi idő van, de nem kellet nagy szükség hozzá mivel az éjjeli szekrényemen ott volt az óra 22:32. A telefonomon kikapcsoltam és meg néztem az ébresztést és az órámról is leállítottam. A párnára helyeztem a fejemet és hassal feküdtem az ágyon. Kinyitották az ajtómat, fény szűrődött be, becsapta az ajtót, elhúzta a sötétítő függönyt, hogy így tényleg sötét legyen és mellém feküdt.
- Én vagyok az. – szólt Tori.
- Örülök, hogy itt vagy. – mondtam, és a szemhéjaimat lecsuktam.
- Én is. – mondta. Csend lett, és – gyanítom, mindegyikünk álomba merült.

$RkZ