Don't look back, live your life

38. rész: Őszinte kirohanások

- Kisfiú! Eddig rejtegette, de most határozottan kirajzolódik, hogy mi van a lába között. Gratulálok!
Ahogy a doki kimondta, elszabadultak az érzelmek.
- Fiú?!! - rökönyödött meg Niall.
- Még szép, hogy fiú - húzta ki magát beképzelten Harry.
- Az én kisfiam... - érzékenyültem el végül.
Aztán csend lett. Próbáltuk megemészteni az információt. Mondanám, hogy teljesen meghitté vált a pillanat és helyreállt a világbéke, de sajnos nem így történt. Azzal, hogy ki lett mondva a visszavonhatatlan, csak még jobban kiéleződött a fiúk közti feszültség. Egyedül azért tudtam imádkozni, hogy képesek legyenek várni a balhéval amíg kiérünk a rendelőből.
Harry pöffeszkedve, didalittasan vigyorgott Niallre, amolyan "Na mit mondtam" gúnyos pillantással, Niall pedig igyekezett urrá lenni vonásain és nem teret engedni a csalódottságának és dühének.
Finoman megszorítottam a barátom kezét, jelezve, hogy minden rendben van,  ő meg a gesztusra csak hamiskásan rám mosolygott. Tudtam, hogy most nem boldog. Nem olyan boldog, mint kellene, és nem olyan boldog, mint én lennék, ha nem ködösítene el a letörtsége.
"Hé, kedvesem, ez még nem a világvége!" sugalltam felé, de ő csak lesütötte a szemét és néman megrázta fejét. Harryre pillantottam, akinek az arcán még mindig ott ült a kárörvendő vigyor, majd a vizsgálat befejeztével kétes érzésekkel vettem át az ultrahangról készült képeket. Fogalmam sem volt mit gondoljak. Egyik szemem sírt Niallért, másik meg együtt örült Harryvel.
Ahogy kiléptünk a rendelőből, Annából azon nyomban kibukott a kérdés.
- Na?! Kiderült?
Lehet, hogy jobban tette volna, ha csöndben marad, ugyanis erre Harry kitört, Niall pedig még nagyobb letargiába süllyedt.
- Nekem lett igazam. Fiú lesz!
- Hát persze, hogy fiú lesz...
- Mi van, csak nem fáj az igazság, hogy vesztettél? - gúnyolódott Harry.
- Harry ez nem egy verseny! - csattant fel Niall.
- Igen?! Akkor miért vagy ennyire letörve? Csak nem attól félsz, hogy túlságosan is az igazi apjára fog hasonlítani? 
Nagyon kihangsúlyozta az "igazi" szót, hisz jól tudta, hogy ezzel Niall velejébe hatol. A szöszi arca fájdalmasan eltorzult és látszólag akármennyire is szerette volna, nem tudott semmit kinyögni.
- Ohh, te szegény! - kapott a szívéhez ironizálva Harry. - Niall, fogadd már el, hogy akármennyire is kapálózol, sosem lesz közöd a gyerekhez, én vagyok az apja!
Niall szemében valami átváltott tüzes gyűlöletté, és a tőle oly szokatlan gonosz kajánsággal vágott vissza.
- Az lehet. De te meg azt fogadd el, hogy akármennyire is belezúgtál Kamillába, soha nem lesz a tiéd, engem választott!
Harryt mintha mellkason szúrták volna, ért a támadás, szemei kikerekedtek, szólásra nyitott száján nem jött ki hang. Reakciójából ítélve Niall szavai telibe találták az igazságot.
1:1.
Fujtatva, haragtól fűtve néztek egymásra, és csak másodpercek kérdése volt, hogy tetté fajuljanak az indulatok.
- Elég! - jöttem ki a béketürésből. - Felfogtátok, hogy ez az egész kivételesen nem rólatok szól?! Csak szerettem volna kiélvezni életem egyik lemeghatározóbb pillanatát, amikor megtudtam, hogy a kisbabám fiú, de nem tehetem, ugyanis ismételten csak is magatokkal vagytok elfoglalva! Napok óta mást sem hallgatok, csak hogy nyuzzátok egymást, hajtjátok a saját igazatokat, miközben még véletlenül sem veszitek észre, hogy ennek nem ez a lényege! Nem az, hogy Harry az önimádatával magához hasonló fiút akart, sem pedig az, hogy Niall azt szeretné, hogy rám hasonlítson a kislány az apja helyett! Mert mit számít, hogy fiú vagy lány, ő akkor is hozzánk tartozik! Azt hittem ha kiderül, végre megnyugszotok, elfogadjátok a helyzetet akármi is lesz és tudunk együtt örülni a születendő életnek! De úgy látszik nem! Önző és gyerekes módon még mindig ezen lovagoltok és elveszitek az én örömömet is! Köszönöm srácok, ezt megcsináltátok! - láttam, hogy mindkettőnek szólásra nyílik a szája, de nem érdekelt a mondandójuk, mára bőven elegem volt belőlük. - Ne, ne szóljatok hozzám, már úgy is mindegy! Csak menjünk haza...
Haragudtam rájuk, de nagyon. Reméltem, hogy a mondandóm elgondolkoztatja őket egy kicsit, és rájönnek, hogy hülyén viselkedtek. Rájuk zúdítottam ami a lelkemet nyomta, valamit kivéve... azt, hogy Harry belém esett. Felrémlett előttem az ábrázata ami túl spontán és őszinte volt ahhoz, hogy álarc legyen. Képtelen voltam bármit is kezdeni ezzel az információval. Tudtam, ha nagyon mélyen keresgélnek, én is találnék enyhe, visszafojtott érzéseket iránta, viszont erre még gondolnom sem szabadott. Ezt a játszmát már lejátszottuk párszor, és mindig csúnya vége lett. Niall az, aki igazán kell nekem és nem hagyhatom, hogy Harry megint megzavarja a fejemet. Ő csak a barátom. Egy szimpla barát akitől a gyerekemet várom. A gyerekem apja, aki szerelmes belém... aki szeret engem miközben a legjobb barátnőmmel jár.
Ó, a picsába!
Szegény Anna! Mit érezhet most? Ha rám ilyen hatással volt ez, akkor mi lehet vajon most benne? Hisz ő is látta ugyanazt, mint én...
Feszült némaságban ültünk a kocsiban. A fiúk előtt sem elvből, sem témát tekintve nem szólalhattam meg, így írtam neki egy üzenetet.