When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

29.

Silverstone

Szombaton reggel azzal a kellemetlen ténnyel indult, hogy Lewis nem volt mellettem. Utálok így ébredni. Viszont az, amikor reggel a gyönyörű szemeivel találhatom szembe magam mindenért kárpótol. Amíg Lewisra vártam, letusoltam, megmostam a hajam, felöltöztem (Harvardos pulcsi, farmer sort, fehér sportcipő, bomber dzseki) és végül az ajtóban toporogva aggódtam azon, hogy vajon történt-e vele valami. Esküszöm, néha átmegyek aggodalmaskodó anyukába, amivel biztosan kinyírom az idegeit. Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, amikor az ajtó kinyílt, és egy hatalmas csokor vörös rózsa, egy Starbucksos kávé és egy Lewis jött be rajta.
- Jó reggelt! – köszöntött kisfiúsan mosolyogva.
- Neked is, Rómeó – válaszoltam, majd a szó lehető legszorosabb értelmében a nyakába ugrottam, de szerencsémre elég gyorsak voltak a reflexei és elkapott.
- Boldog két hónapos hónapfordulót. Igazából a plafonról akartam lelógatni szíveket, amiken cuki dolgok vannak, de sehol sem találtam papírt, szóval azt most nélkülöznöd kell – magyarázta, majd hosszú idő után visszarakott a földre. – Szóval hoztam virágot. Remélem, hogy nem túl tipikus a vörös rózsa, mert nem találtam normális sárga tulipánt, és akkor... - beszélt tovább, de egy kis csókocskával elhallgattattam. – Túl sokat beszélek?
- Kicsit – válaszoltam mosolyogva, majd váza-keresési akcióra indultam. Szegények végül egy vizes üvegben végezték. De a pályára vezető úton vettünk vázát a Walmartban, szóval az akció sikeres volt. A Mercedes garázsába érkezve köszöntem mindenkinek, aki Lewis oldalán volt, mert akkor sem mennék át a hernyó oldalára, ha az ördög kergetne. Komolyan. Tényleg ennyire utálom.

A harmadik edzés után egy kicsit mászkáltam, így találkoztam Danivel és Sebivel is, akiket természetesen megölelgettem.
- Lewis végül talált virágot? – kérdezte Sebastian.
- Te meg mégis honnan tudsz mindenről?
- Reggel engem hívogatott, hogy mi a kedvenced. Látod azokat a nagy, fekete karikákat a szemem alatt? Azokat Lewisnak köszönhetem – mesélte. Persze, elképzeltem, ahogy reggel hatkor Sebi elküldi Lewist melegebb éghajlatra, majd közli, hogy ötlete sincs és neki ehhez még túl reggel van. Kicsit túlságosan is elmerültem a nevetésben és a fantáziálásban, ugyanis szó szerint összefutottam Marcus Ericsonnal. Igazság szerint kettőnk közül csak ő futott, de ő gyorsan, így én szépen hátraestem, mire ő olyan „Rómeó és Júlia" stílusban elkapott, majd egy gyors mozdulattal visszasegített az eredeti testhelyzetembe.
- Helló – köszöntem neki, arcomon a világ legkínosabb mosolyával.
- Szia. Jennifer, ugye?
- Igen – válaszoltam. – De hívhatsz Rozinak.
- Szerintem maradok a Jeninél. – mondta. – És egyébként bocsi, kicsit elbambultam. Ritkán lát az ember olyan szép lányt, mint te.
- Öhm, hát, izé köszi? Mennem kell, tudod, ott áll a barátom, Lewis. Majd még valamikor biztos látjuk egymást – mondtam enyhén kitágult szemekkel, erősen megnyomva a „barátom, Lewis" részt.
- Baj van? – kérdezte Lew, mikor még mindig pislogás nélkül odasétáltam hozzá.
- Kicsit sokkos állapotban vagyok, de el fog múlni. Csak próbáld tudatosítani Marcusban, hogy én nem vagyok szabad – kértem, mire felvont szemöldökkel bólintott.
- Most már én is erősen sokkos állapotban vagyok – mondta, majd összekulcsolta az ujjainkat és a motor home felé vezetett, ahol megebédeltünk. Aztán jött az időmérő. Az utolsó harmadában embertelen módon izgultam. De - és igen, ez egy hatalmas „de" – Lewisé lett az első rajtkocka. Persze Ő ennek még a szokásosnál is jobban örült, elvégre ez mégis csak a hazai futama, ami szörnyen sokat jelent neki. Este a szobában bontottunk is pezsgőt, de a legutóbbi... akciónkból tanulva mindketten csak egy-egy pohárral fogyasztottunk.
- Mit mondott neked Marcus? – kérdezte Lewis, mikor már mindketten az ágyban voltunk.
- Valami olyat, hogy milyen ritkán lát ilyen szép lányt, mint én.
- Megverhetem?
- Jesszus, Lewis. Nem lesz semmi gáz, mert én csakis és kizárólag téged szeretlek – mondtam, majd szorosan hozzábújtam.

Másnap reggel elég későn keltem, de legalább nem egyedül. Lew már unott fejjel nyomkodta a telefonját, miközben lágyan simogatta az arcom.
- Jó reggelt – mondtam, majd egy jóleső ásítást hallattam.
- Neked is, Szépim.
Lassacskán mindketten elkezdtünk készülődni. Éppen tanácstalanul matattam a bőröndömben, azon gondolkodva, hogy mégis mit vegyek fel, amikor Lewis hátulról átölelt.
- Nincs kedved felvenni egy ruhát?
- Nagyon szeretnéd? – kérdeztem, kissé szenvedő arccal.
- Igen. Mondjuk ebben meseszép lennél – mondta, miközben egy púder színű, vállnélküli, combközép alá érő ruhát emelt ki a rengeteg cucc közül.
- Ha nem szeretnélek ennyire, most esélyes, hogy ezzel a ruhával fojtanálak meg – válaszoltam, majd egy keserédes mosollyal az arcomon elővettem egy magas sarkút, egy fehér virágkoszorút és egy nyakláncot, majd ezeket gyorsan magamra kaptam.
- Fázni fogsz – jelentette ki Lewis, majd a bőrdzsekijét a vállamra terítette. Küldtem felé egy hálás pillantást, majd megfogtam a kezét és elindultam az étkező felé. Egy óriási adag kávéval, rengeteg cukorral és három nutella&go-val felfegyverkezve csatlakoztam Danielhez és Sebihez, akik már a reggelijük vége felé voltak.
- Rozi, meg tudnád mondani, hogy miért lettem megkérdezve, hogy Marcusszal jársz-e? – vont kérdőre Sebi.
- Ezt meg miért tőled kérdezik? – válaszolt kérdésre kérdéssel Lewis.
- Lewis, ugye nem vertél meg senkit? – jött Daniel is.
- Nyugi van. Senki nem verekedett, a sajtósoknak túl élénk a fantáziája, Sebi pedig elég barátságos ahhoz, hogy mindent tőle kérdezzenek meg. Bumm – válaszoltam minden kérdésre, mire tökéletes összhangban bólintottak. Pasik... olyan, mintha anyával és két klónjával lennék.

Miután mindenkivel tudattam, hogy konkrétan semmi sem változott az én kicsi, és unalmas életemben, elindultunk volna a pályára. Csak ekkor Lew kitalálta, hogy miért is ne menjünk motorral.
- Azért, mert mondjuk szoknyában vagyok, és még életemben nem motoroztam, és ha leesnék, észre se vennéd! – emlékeztettem Őt, hisztérikus arckifejezéssel, és hangyányit kidülledő szemekkel.
- Csak bízz bennem, ülj oldalasan és semmi baj sem lesz. Vigyázok rád – mondta, majd nyomott a homlokomra egy puszit és felült a motorjára. Szem forgatva tettem fel azt a sisakot, amit előzőleg a kezembe nyomott, majd ültem fel oldalasan mögé.
- Szerencséd, hogy amikor kicsi voltam, lovagoltam – pampogtam, majd szorosan átöleltem a derekát. Elindultunk, én pedig egyre jobban kezdtem félni. Persze Lewis nevetgélve vezetett, de Ő hozzá van szokva, hogy háromszáz kilométeres sebességgel száguldozik jobbra balra, míg én maximum százhatvannal süvítek az autópályán. Amint Lewis megállt a pálya parkolójában, én hangsebességnél gyorsabban ugrottam le a motorról.
- Nem tetszett? – kérdezte mosolyogva.
- De, nagyon élveztem képzeletben már a kaszás elől futni – vágtam rá.
- Na, gyere ide, te kis nyuszi – mondta, majd közel húzott magához és megpuszilt.
- Nem is vagyok nyuszi – ellenkeztem.

A futamot persze Lewis nyerte. Lehet, hogy ezen egy kicsit segített a biztonsági autós rajt, de a pont az pont, márpedig Őt csak egy egység választja el a hernyótól.

All the love, Ch