Üvegkastély- Az észrevétlen

2. fejezet: a szerető család-amely állítólag megmentett az öngyilkosságtól

Még csak öt perce gyalogoltam, mikor valami megszakította a gondolatmenetemet.

Idióták.

Két autó összekoccant ,tulajdonosaik heves vitába keveredtek és az egész környék őket figyelte. Én nem óhajtottam több figyelmet fordítani káromkodásaikra, de szívesen néztem mennyire dühösek.

Hogyan képes az ember ilyen kis dolog miatt ekkora jelenetet rendezni? Miért ilyen buták, hiszen vannak nagyobb problémák is az életben nem igaz?

Mikor kis idő múlva továbbindultam, az eredeti gondolatmenethez már nem tudtam visszatérni. A buszmegálló előtt rájöttem, hogy szemernyi kedvem sincs egy emberekkel teli, dohos buszon zötykölődni, így inkább gyalog indultam el. Egy eldugott kis utcán indultam el. Ahhoz képest, hpgy nincs messze a főúttól, nagyon csendes hely. Ha szerencséje van az embernek, néha még olyan madarakat is hallhat amit a város más szegletein nem láthat. Ezúttal nincs szerencsém, mivel tél eleje van. Az utca azomban így is gyönyörű. Minden tiszta dér volt és csillogott a rávetülő napfénytől, minden ezüstösen ragyogott. Ekkor értem oda a kedvenc helyemhez ezen az utcán. Egy terebélyes koronájú, ősöreg tölgyfa elé. Ágai ugyanúgy csillognak, mint az utca többi része.

Pont mint azon a napon. Akkor is így szikrázott minden. Ez életem egyik legrosszabb és egyben legtanulságosabb tapasztalata. Nem szabad!- szólalt meg egy hang a fejemben és ekkor rájöttem. Nem értem hogy történhetett ez. Ezt az emlékemet már több mint egy éve eldugtam az agyam egy rejtett zugában, majd milliónyi mentális lakatot és láncot raktam rá ,végül kódokkal és kulcsokkal zártam le ezeket. A kulcsokat eldobtam. A kódokat elfelejtettem. Feltörhetetlen volt- legalábbis eddig azt hittem. Legközelebb rejtetteb helyre rakom, hogy a tudatalattim ne találja meg. Legközelebb több láncot rakok rá. Minden alkalommal jobban zártom el, minden alkalommal azt hiszem a lakatok áttörhetetlenek, de a lelkem mélyén sajnos tudtom, hogy ez az emlék életem végéig kísérteni fog. Soha többé nem akartom látni.

Mikor legutóbb kiszabadultam mentális béklyóimból egy napig a szobámban ültem, nem ettem és a sírás határán álltam.

Ezt még egyszer nem engedhetem meg magamnak. A fájdalom idővel gyengül, de nem hiszem ,hogy el fog múlni.

Elkezdtem fázni és eszembe jutott, hogy már otthon kéne lennem. Még talán büntetést is kapnék, bár nagy valószínűséggel még akkor se nagyon zavarna ha tényleg megbüntetnének.

Semmi kedvem hazamenni, had álljak még itt egy kicsit, had nézzem még egy kicsit a fát, hiszen ilyenkor a legszebb. Még talán maradok egy keveset.

Tíz perccel később mégis meguntam, és úgy döntöttem, hogy hazamegyek, mert lehet, hogy semmi kevem hozzá, de ott legalább nem fagyok halálra.

Az embereknek gyorsan változik a véleményük, nem igaz?
Fél óra fagyoskodás után értem haza, de mikor beléptem a kertkapun, már éreztem, hogy valami nincs rendben. Minden túl csendes volt. Gyanúm csak erősödött amikor beléptem. Minden csendes, sehol senki. Csak hűséges, szénfekete macskám, Zokni jött elém fogadóbizottságként. Megállt előttem és rámnyávogott, majd a lábamhoz dörgölőzött. Ezen meg is lepődtem, mert soha nem csinált ilyet, mivel túl lusta hozzá. Néha úgy érzem Zokni az egyetlen családtagom, egy nagyon-nagyon lusta családtagon. Ekkor megfejtettem a rejtélyt.

-Elfelejtettek megetetni igaz?

Erre szomorúan nyávogott egyet és elindult a konyha felé.

Ezt nem értem, még Ádám is elfelejtette, pedig ő mindig odafigyel Zoknira, ha a felnőttek nem teszik meg.