Yoo SoRa amióta csak megszületett, folyton balszerencse érte: édesanyja születése után meghalt, magára hagyva őt és bátyját, ráadásul édesapját sem ismerte. Azonban, amikor rájuk talál egy jómódú asszony, befogadja őket, de csak, mint a multimilliár...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Amióta a nagyságos úr megérkezett, egy ártatlan, kedves gesztust vagy akár szót sem szegezett felém. Ő nem olyan volt, mint az édesanyja, sokkal inkább úgy bánt velünk, mint egy darabka ronggyal, akárcsak az apja. Jól mondják, hogy az alma nem esik messze a fájától. Mégis, ahogyan viselkedett és segített a bátyámon, kicsit az én szívemet is meglágyította. Még akkor is, ha számára egyenrangú, névtelen senkik maradunk, egy kis emberség szorult belé.
Miután elvitték NamYi-t és Jeong-Guk úr magával vonszolt, mintha megnémultam volna a továbbiakban: képtelen voltam bármilyen értelmes kommentárt hozzáfűzni az eseményekhez. Jeong-Guk visszavezetett a házba, majd parancsolgatni kezdett, hogy tegyem rendbe magam, addig ő megvár. Valójában, elsőre azt hittem, hogy dolgoztatni akar és az önkéntes felajánlása csupán egy indok volt arra, hogy maradjak, de nem így történt. Amíg lemostam magamról minden fáradtságot, kint ült és várta, amíg elkészülök.
Egy órával később már a kórház folyosóján lévő székek egyikén ültem, a dadát pedig Jeong-Guk hazaküldte, majd ő is elment valamerre. Kezeim combomon pihenve eszméletlenül remegtek, s már az is idegesített, hogy rakoncátlan tincsemet nem sikerült ezredjére sem a füleim mögé tűrni, folyton előre bukott. Nagyon aggódtam NamYi épségéért, ezért már csak az orvosra vártam, hogy végre megtudjam, mi a probléma. A földet bámultam és igyekeztem nem a legrosszabbra gondolni.
– Hé, buta cseléd! – bökte meg valaki finoman vállamat. Jeong-Guk úr volt az. A megnevezés ellenére hangja lágy volt, egy csepp gúny sem volt benne, ami meglepett. Lassan felemeltem fejem, s irányába fordítottam. Kezében egy palack volt, melyet felém nyújtott: – Tessék, idd meg! – mondta gyorsan, s kezembe nyomta az üveget, aztán kortyolni kezdett sajátjából. Kezembe vettem táskámat és pénztárcám után kezdtem kutatni.
– Kifizetem! – feleltem, majd az üdítő árát a kezemben tartva felé nyújtottam. Nem voltam gazdag, sem jómódú, de képtelen voltam elfogadni csak úgy. Akármennyire is konok volt, már sokat tett a testvéremért. Szemöldökét összeráncolva emelte el szájától a palackot miközben rám nézett.
– Ezt most komolyan gondolod? – A régi és jól megszokott Jeong-Guk visszatért, ugyanannyi gúnnyal, mint korábban, habár nem mutatkozott meg annyira nála, mint általában. – Az egész automata gyártó céget is megvehettem volna, annyi pénzem van. Nem szorulok rá egy palack víz árára. – nyilvánította ki közömbösen, tekintetét pedig elfordította és tovább itta az üdítőjét. Egyszerűen én szégyelltem magam, amiért egy ilyen emberrel kellett mutatkoznom. Már csak azért sem ittam, hiszen rosszul esett, hogy nem fogadta el. Végre volt olyan dolog, amit vissza szerettem volna adni, erre teljesen lelombozott a viselkedése. Értem én, hogy gazdag és tényleg nincs szüksége pár wonra, de igazán megtehette volna. – Ha elfogadom, jót tesz az önbecsülésednek és iszol végre? – szólalt meg pár perc után, én pedig halványan mosolyogva bólogattam. Úgy nyújtotta ki kezét, hogy közben oda sem nézett, szóval bármit beletehettem volna markába. Belecsúsztattam markába a pénzt, s sebtiben el is húzta a kezét. Nem ült le sem mellém, sem sehova, csak állt ezek után is és gondolkozott valamin.
Az orvos fél órával később megérkezett a papírokkal, és magával hívott. Azt mondta, hogy beszélnie kell velem, de csak velem, így Jeong-Guk a helyén maradt. A doktor egy üresnek tűnő irodába vezetett be, majd megkérte, hogy foglaljak helyet. Biztosan azért kellett mindez, nehogy más is tisztán hallhassa a dolgokat. Előszedett a borítékból pár papírt, végül egyenesen a szemembe nézett.
– Nos, Miss Yoo, az a helyzet, hogy... – Hezitált, ami egyet jelentett számomra azzal, hogy az eredmények nem jók. Megvakarta tarkóját, majd nagyot sóhajtott és úgy kezdett bele újra mondandójába: – ...a bátyja diagnózisa egyenlőre még ismeretlen. Nagyon legyengült és véleményem szerint ez sokkal több, mint egy egyszerű felfázás. Magas láz, gyengeség...
– Értem. – válaszoltam, a torkomban keletkezett gombócot alig bírtam lenyelni. – Mégis meddig lesz kórházban?
– Kisasszony, a legközelebbi vizsgálat eredménye egy hónap múlva érkezik, de további kivizsgálásoknak szeretnénk alávetni a bátyját. – Kihúzott egy lapot a tömbből, majd az asztalon átcsúsztatta az én térfelemre. Kezembe vettem, de még beleolvasni sem tudtam, hiszen azonnal közbeszólt: – Ez lenne itt az egy hónapos kivizsgálás tarifája. – amint kiejtette a "tarifa" szót, felkaptam a papírt és olvasni kezdtem: háromszáznegyvenhétezer - négyszáztizenhat koreai won. Az majdnem annyi, amennyit én és a bátyám egy év alatt keresünk összesen...
Fapofával eltettem a papírt a táskám legmélyére, majd felálltam és az orvos hívogatására sem figyelve, kisétáltam a szobából. Szemeim egyre nedvesebben lettek, s szám sarkánál már éreztem a sós cseppet. Lassan bandukoltam a bátyám kórterme felé, mikor megláttam Jeong-Guk urat. Próbált megállítani, de vállam karját súrolta és ellépkedtem mellette, mígnem csuklómat fogta meg és maga felé fordított.
– Hé, minden rendben? – kérdezte, de mintha meg sem hallottam volna, kirántottam kezemet szorításából és benyitottam a szobába.
Hatalmas csend ölelte körbe a kis szobát, mely patyolat tiszta volt. A fehér bútorok és az a pár gyönyörű virág pedig még inkább a tisztaságot tükrözték vissza. NamYi karjából mindenféle cső lógott ki, míg ő békésen szunyókált. Fiatal kora ellenére rengeteget dolgozott és jó volt látni, hogy egy kicsit pihenhet, habár nem a kórházi ágyon képzeltem el. Leültem az ágy melletti kis székre, majd megragadtam kezét. Könnyeim ráfolytak a fehér huzatra, miközben az ő ártatlan arcát néztem.
– Hé bátyó... – töröltem le arcomról a könnycseppeket, s elkuncogtam magam. Valamiért sokkal nyugodtabbnak éreztem magam a nevetés után, oldotta a hangulatot. Mindig is azt tanították, hogy a bajban próbáljam meg a dolgok napos oldalával kezdeni valamit. – Elég ramatyul nézel ki! – kuncogtam továbbra is halkan, hiszen úgy éreztem, hogy hallja és érti azt, amit mondok neki. Rápillantottam kiszáradt ajkaira, csapzott, fekete fürtjeire és még inkább megszorítottam kezét. A korábban elővett zsebkendőmmel letöröltem az arcomról a könnyeket. – Figyelj, kicsit bajban vagyunk, ami a kezelésedet illeti. De... de ne aggódj! Valahogy, valahonnan szerzek elég pénzt, hogy ki tudjam fizetni. Tudom, hogy van rá mód, de hé! Mire találták fel a másodállást...? – mondtam mosolyogva alvó, szinte élettelennek tűnő ábrázatának. Igen, hatalmas bajban voltam, hiszen ketten nem kerestünk annyit, amennyi a kórház díja volt egy hónapra. Ha hallott is, hazudnom kellett. Mégis, hogy szerzek be annyi pénzt?
Lágyan megpusziltam homlokát és végigsimítottam arcán. Ötletem sem volt, hogyan húzom ki magunkat ebből a helyzetből, de az ő gyógyulása volt a tét, szóval minél hamarabb kellett kieszelnem a jövőre vonatkozó pénz szerzési lehetőségeket. Halkan becsuktam magam mögött a szoba ajtaját és újból a folyosóra léptem ki. Jeong-Guk úr csak ült és mereven bámult engem, amint kitettem a lábam, de megnyugodott, látván a higgadt arckifejezésemet. Valójában, tényleg nyugtató volt.
