Taehyung egyre jobban úgy érezte, hogy elveszik. Elveszik a társadalom által állított hatalmas nagy labirintusban, az előítéletekben, a sok mocsokban, amit ez a világ nyújtott neki. Mert valóban nem vele volt a baj, csupán a sötétség ami körülvette őt nem engedte, hogy megszabaduljon ezektől a káros dolgoktól. Folyamatosan kavarogtak benne az érzések, s egyik pillanatról a másikra változott meg a hangulata, annak ellenére, hogy tiltakozni tudott volna, mert egyáltalán nem akarta ezt. Ő, aki életének majdnem a felét, csak mosolygással töltötte, jókedvet varázsolva ezzel mindenkinek a lelkébe, most összegörnyedve fekszik a szobája hideg padlóján, egy számára teljesen ismeretlen épületben, és hallgatja ahogyan a fejét simogató orvos beszél hozzá.
– Taehyung mondd csak hallasz engem?-kérdezte lágy kellemes orgánumú hangján a fiatal férfi, mire az említett fiú csak felkapta a fejét és mielőtt még szóra nyitotta volna a száját, szorosan magához húzta Jimint.
– Jimin...én, azt hiszem elvesztem..-suttogta megtört hangján Taehyung és halk zokogásba kezdett.
– Ez nem igaz. Hiszen én azért vagyok itt, hogy segítsek neked, emlékszel?-mosolyodott el Jimin, majd szorosabban magához vonta a fiút, akiben most először csillant fel a remény halvány szikrája, aki nem más volt mint a rézvörös hajú doktor.
– Kérlek őszintén válaszolj...Tényleg őrült vagyok?- nyelt egy nagyot a fiatalabb, miközben próbálta elnyomni magában az éppen felszínre törő kétségbeesést. A szíve hevesebben kezdett dobogni, és a tüdejébe áramló levegő, mintha koromból lett volna, marta, szinte égette belülről, de a világért sem akarta, hogy megint nyugtatókkal tömjék, ezért csak szemeit összeszorítva tűrte a kellemetlen érzést.
– Csak más vagy....Ezt pedig most azért mondom el, mert bízom benned. Tudod, akiknek ilyen a gondolkodásmódja, mint neked, azokat nem tekintik társadalmilag elfogadott személynek. Úgy vélik, mivel bizonyos dolgokról teljesen más a véleményed, és ez ütközik a szabályokkal, ezáltal veszélyes vagy másokra, és önmagadra is. De én hiszek benned Taehyung, hogy képes vagy elszakadni ezektől a rossz dolgoktól. És ha ez sikerül, akkor normális életet élhetnél, és nem hallgatnád többet a szent beszédeimet. Mennyivel jobb lenne, nem igaz?-nevetett fel az ifjú orvos, és habár nem akarta megrémiszteni ezzel a nála két évvel fiatalabb fiút, mégis látta rajta a pánik néhány alapvető jeleit.
– Nem akarok egy olyan világban élni, ahol te nem vagy...-felelte halkan, alig hallható hangon a fiatalabb, és eltolta magától Jimint, de csak éppen annyira, hogy kellő képpen szemügyre vehesse porcelán fehér arcát, és mogyoróbarna szemeit, melybe hanyagul lógott bele réz vörös haja. -Olyan gyönyörű vagy...-hajtotta le a fejét Taehyung, nehogy még a végén Jimin meglássa a most éppen vöröslő arcát.
Jimin képtelen volt egy értelmes mondatot kinyögni, annyira megérintette Taehyung közvetlensége, hogy egyszerűen minden szó a tokán ragadt. Tudta, hogy nem helyes amit érez, elvégre mégis csak egy betegébe lett halálosan szerelmes, ez pedig több volt, mint szabálysértő. De abban a percben egy cseppnyire se érdekelte, lassan felemelte Taehyung még mindig vörös pírral borított arcát, majd óvatosan dús, cseresznyepiros ajkaira hajolt.
