a sütis lány × befejezett

első

Noah Gray

A kávézó ajtaja fölé felakasztott csilingelő hangja jelezte, valaki belépett a boltba. Az a vörös lány volt az, aki mindig kakaóscsigát és erdeigyümölcsös teát rendel. Az a lány volt az, akinek mindig gyönyörűen csillogtak égszínkék szemei, az, aki mindig gödröcskés mosollyal néz az emberekre. Te voltál az. Csodaszépen ívelt ajkaid mosolyra húztad, bojtos sapkádat levetted fejedről, majd kesztyűbe bújtatott, apró kezeddel megigazítottad a rozsdavörös hajad. Végig futtattad a tekinteted a pékségen, majd elindultál a pulthoz. Sálad lazábbra engedted, így megláttam a nyakadban lógó medált, ami egy molylepkét ábrázolt.  Különleges volt, hozzád illett. A barnára mázolt pulthoz léptél, kék szemeid rám emelted.

-Szia. Kérek szépen egy kakaóscsigát és egy erdeigyümölcsös teát. -bársonyos hangod simogatta fülem, mosolyod többet ért számomra, mint akármilyen drágakő.

-Vagyis a szokásos... -húztam félmosolyra a szám. -Ülj le, mindjárt kiviszem. -kék íriszeid engem kémleltek, mintha minden vonásomat feljegyeznék, majd sarkon fordulva elindultál a szokásos, hatos asztalhoz. Csípőd jobbra-balra ringott, kesztyűd, kabátod és sálad pedig levetted. Egy egyszerű póló és farmernadrág volt rajtad és még így, nem a legszebben öltözötten is gyönyörűbben festettél minden más lánynál.

Aprót sóhajtva megráztam a fejem. A legszebb kakaóscsigát választottam ki neked, a teát a lehető legnagyobb odafigyeléssel készítettem el. 
Kivittem az asztalodhoz a rendelésed, kék szemeid felpillantottak rám. Apró kezeid alatt egy bőr kötésű könyv volt, talán napló. Szorosan fűzted kicsiny ujjaid közé a tárgyat, óvtad mindentől. Egy toll hevert még az asztalon, ha jól láttam, bele volt vésve valami.

-Köszönöm...-pislogtál nagyokat.

-Noah.

-Nos, köszönöm Noah. -hangsúlyoztad ki a nevem. Selymes hangod nyugtatóan hatott, mint egy gondoskodó anyuka simogatása.

-Igazán nincs mit...-most én vártam a nevedre.

-Alice. -mosolyodtál  el és imádott gödröcskéid előbújtak. Hajad füled mögé tűrted, szeplőid alatt egy kis pír jelent meg. Pont illett rád a neved, olyan különleges volt, mint te magad. -Örülök, hogy megismertelek. -gyönyörű szemeid az enyémet kémlelték, melegség árasztott el.
Sarkon fordultam, visszamentem a pult mögé. Kiszolgáltam az új vendégeket, de így is teljesen rád fókuszáltam. Szorgosan írtál valamit a barna, régies könyvedbe, rézvörös hajad belehullott arcodba. Mindig a füled mögé tűrted a zavaró tincseket, ám aprócska füled nem tudta megtartani azokat, így mindig visszahullottak az arcodba. Ilyenkor csak egy gyermekies nevetés hallatszott az asztalod felől, s zavarodott arccal megráztad a fejed.

🌙

Már zárásra készülődtem, odakint besötétedett, a pékség üres volt. Vagyis pontosabban csak te voltál itt. Csend honolt az üzletben, csupán a rádió halk zenéje töltötte be a teret. És a fekete tollad  sercegése. Azóta, mióta itt voltál, csak írtál, ahogy mindig is tetted, ám eddig még sosem maradtál. Pontosan zárásig. Én a pult mögött ültem és a telefonomat nyomkodtam. Nem akartam addig bezárni, amíg te itt voltál. 

Egy puha, apró kéz érintette meg a vállam,  hátrapillantva megláttam a vörös lányt, aki egész idáig szorgosan írt valamit a könyvébe. A lányt, akire egész nap gondolok: téged.

-Köszönöm szépen Noah, még egyszer. -mosolyodtál el féloldalasan.  Kezed még mindig vállamon volt, bizsergett érintésednek helye. -Azt is, hogy eddig nyitva tartottál. -tetted hozzá, mosolyod egyre szélesedett. 

-Semmiség Alice. Láttam menyire szorgosan írsz, nem akartalak megzavarni. -zöld szemeimmel téged vizslattalak, arcodra újra pír szökött, ahogy mindig, amikor rólad van szó. Szeplős arcod vöröslött, hófehér fogaid kivillantak mosolyod közben. Kabátzsebedből elővetted a sütemény és a tea árát, majd azt lerakva a pultra távoztál a kávézóból. Alig hallhatóan elköszöntél, és kiléptél  a januári hóesésbe. Megálltál a pékség előtt, jól láthatóan összehúztad fekete szövetkabátodat magadon, majd elindultál valamerre a rideg télben. 

Még pár pillanatig a csukott ajtót kémleltem, majd egy mélyet sóhajtva próbáltam összeszedni magam. Még mindig borsódzik a hátam, ha arra gondolok, végre beszélgettünk, hogy apró kezeid vállamon voltak. Egy pillanatra lehunytam a szemem és csak arra tudtam gondolni, holnap újra bejössz és újra kakaóscsigát rendelsz erdeigyümölcsös teával. Csak te jártál újra a fejemben és az, hogy végre észrevettél engem. 

A pultról elvettem a pénzt, melyet te raktál oda, - a tea és a kakaóscsiga árát  - a kasszába tettem, majd lassan takarítani kezdtem. A rádióból még mindig halkan szólt a zene, beleélve magam a dalba kezdtem el táncolni és énekelni, mert boldog voltam. Mosolyom levakarhatatlan volt arcomról, te jártál  a fejemben. Megszállottad lettem, nem kérdés. 

Bezártam a kávézót. Ott hagytam az üres asztalokat, a helyet, amihez rengeteg boldog emlék köt. Odakinn a fagyos szél azonnal kabátom alá kúszott, én is összehúztam magamon. Puha sapkámat még jobban a fejemre húztam, füleimet próbáltam melegíteni, kesztyű hiányában kezem zsebre dugtam. Hatalmas lépteim a buszmegálló felé vezettek, az utcákban a lámpák gyér fénye alatt tökéletesen látszott leheletem. Mikor még kisgyerek voltam - s talán még most is - mindig ezzel játszottam. Olyan varázslatosnak tartottam,  azt hittem, ezt csak a jó gyerekek tudják megcsinálni és, hogy egy tündér ilyenkor körülöttem van és vigyáz rám. Mindig azt kívánom, bárcsak újra ebben a csodavilágban élnék.
A frissen hullott hó ropogott bakancsom alatt, orrom olyan lehetett, mint Rudolfnak, a rénszarvasnak.  Az utcában csak a lámpák és a panellakásokból kiszűrődő fény világították az utcát, minden kihalt volt, pedig még csak nyolc óra lehetett. A külváros ilyenkor már rég nyugovóra tér, nem zsong, nyugodt és érzelemmentes.
Néha meg-megálltam, olyankor csak a magam alatt levő havat rugdostam és azt kívántam újra és újra, bárcsak lenne valaki, akivel hógolyózhatnék vagy hóembert építhetnék. Ilyenkor télen mindig előjön belőlem a gyermeki énem, nem tudok ez ellen mit tenni. 

Bekanyarodtam a buszmegálló utcájába és megláttalak téged ott fagyoskodni. Egyik lábadról a másikra álldogáltál, kesztyűs kezeid összedörzsölted. Melléd álltam és apró termeted miatt, amit annyira imádok benned,  felpillantottál rám. Arcod amikor megláttál felderült, mosoly kúszott ajkaidra, gödröcskés mosolyt villantottál. Hófehér fogaid kivillantak, ajkaid máris szavakat formáltak:

-Ó, Noah. Szia.

-Alice. -mosolyogtam rád én is. Gyomrom bizseregni kezdett, ahogy mindig, amikor a közeledben vagyok, a levegőt is  nehezebben vettem. Szél csípte pirospozsgás arcod derült volt, látszott rajtad, igazán örülsz annak, hogy itt vagyok. Én is örültem, hogy te ott vagy.

Csak álltunk egymás mellett, nem igazán szóltunk újra egymáshoz. A hóesés csillapodni kezdett, alig hullott már hópihe az égből, ám mikor  felém fordítottad a fejed mégis orrodra esett egy. Aranyosan, gyermekies tisztasággal nevettél fel, az arcodra esett fehér pelyhet nézted. Kihúztam fagyos kezeimet a zsebemből, végigsimítottam  arcvonaladon.

Minden egyes mozdulatomat lested, levegőd tüdődben rekedt. Kék szemeid arcomat figyelték, míg én gyengéden lesimítottam orrodról a hópelyhet. Szaggatottan kifújtad a levegőt, íriszeid lehunytad, magadban őrlődtél valamin. Arcod óvatosan elfordítottad felőlem, kezem így lehullott szeplőidről. Kegyetlenül elhúztad az érintésem alól magad, szaggatottan kifújtad a levegődet, még én is éreztem megannyi terhedet a lelkeden.  Mikor szemeid kinyitottad a régi, rozoga busz hatalmas zörejjel kanyarodott be az utcába, majd egy utolsó, mély pillantást követve fel is szálltál rá.