Márk a szokásosnál sokkal lassabban bocsátott meg. Máskor is csináltam hülyeséget, de sosem haragudott még rám másfél napnál tovább. Mindezt az aggodalom számlájára írtam.
Hogy otthon (mármint náluk-otthon) ne kelljen a durcás fejét néznem, eldeszkáztam a parkba Istiékkel lazítani egy kicsit. Bődületesen meleg volt minden áldott nap, de a fiúk általában megvendégeltek egy-egy sörrel.
- Aztán ott legyetek ám jövő hétfőn a koncertünkön! – fenyegettem meg őket valamelyik nap.
- Mert ha nem?
- Akkor... - Meglengettem feléjük a gördeszkát. Nicknek sikerült kitérni, de Titit fülön csaptam.
- Baszki, ne adjatok fél méternél hosszabb dolgot a csaj kezébe! – kiáltott fel Titi a fülét szorongatva. Sejtettem, hogy a majd' egy évvel ezelőtti Ricsi-ügyre gondolt ő is. Kicsit megszeppentem, de a fiúk egy röhögéssel elintézték az egész balesetet.
Ha nem a deszkásokkal lógtam, Rikával csavarogtam a városban. Általában jégkását vagy fagyit vettünk, aztán árnyékos helyet kerestünk, és szürkületig ott döglődtünk. Bálintról, Márkról, koncertekről, Szigetről, Budapest szépségeiről beszélgettünk, és majdnem mindig előkerült Rika új kedvenc száma, a George Ezra-féle Budapest. Szent meggyőződésem volt, hogy egy bennszülött pesti rocker szövege sokkal inkább visszaadja a város hangulatát, mint egy külföldi, sebhelyes szemöldökű tizenévesé.
- Angol, és huszonhárom éves, és még sose járt Budapesten. Azt a Budapestet ő találta ki magának – felelte erre az érvemre Rika.
- Tehát az én Budapestem valóságosabb – vontam le a következtetést.
A szombati próba előtt is Rikával voltam, a Múzeumkertben hadakoztunk a galambokkal egy kis árnyékért. Rika kérésére hoztam a gitáromat is, amint sikerült elkergetni az összes madarat, játszani kezdtem valami Rihanna-számot, amit a kedvéért tanultam meg. Sorban kérte a dalokat, én meg fáradhatatlanul gitároztam. Ő énekelt, a maga kis hamiskás, de lelkes hangján.
Fél kettő körül egyszer csak megállt előttünk Márk.
- Helló, hát te? – néztem rá csodálkozva és kicsit tartózkodón. Féltem, hogy még mindig haragszik rám, és úgy kezel, mint bármelyik lány osztálytársunkat, aki megpróbált rámászni.
- Nemsokára próba – közölte.
- Tudom, mindjárt indulok is.
- Inkább induljunk most.
- Nem, én még Rikával szeretnék maradni.
- De Rika nem szeretné, hogy lekésd a próbát, igaz?
- Nem, Rika valóban nem szeretné – rázta meg a fejét Rika.
- Remek. Akkor indulás. – Márk megragadta a kezemet, és talpra rántott.
- De naaa! Mi a francért döntesz el helyettem mindent? Miért kell mindennek úgy lenni, ahogy te akarod?
Hisztiztem még egy sort, amíg kivonszolt a Múzeumkertből. Az ott lézengő egyetemistafélék és egyéb népek jót szórakoztak a jelenetemen.
- Befejezted? – kérdezte Márk fáradtan.
- Semmit nem kell befejeznem, dühös vagyok rád!
- Fogd már be, Tökmag! Csak egy kicsit!
Elhallgattam, és dühös várakozással meredtem rá. Akár még félelmetes is lehettem volna, ha húsz centivel nagyobbra növök.
- Na végre. Most szépen próbálni megyünk, te meg végighallgatsz. Oké? – Nem válaszoltam, úgyhogy folytatta. – Soha többet nem mászkálhatsz haza úgy, hogy nekem nem szólsz róla. Semmi kedvem a kórházban viszontlátni téged, összevarrt fejjel, megértetted?
- Jó, de akkor én is tudni akarom, hogy te hova mászkálsz titokban! Amikor közlöd, hogy elmész, de az titok, hogy hová!
- Csak nem féltékeny vagy? – Mosoly bújkált a szája sarkában.
- Én? Féltékeny? Ugyan kire?
- Mittudomén, bárkire.
Eszembe sem jutott korábban, hogy féltékeny volnék, de most, hogy így mondta, elég valószínűnek tűnt.
- Azért majd szólsz, ha elmész valahová? – kérdeztem, és nem néztem rá.
- Persze. Te meg ne mászkálj haza egyedül, jó?
- Jó – ígértem meg, aztán lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam.
Elbuszoztunk a garázshoz; Bálint és Lukács már ott voltak, és nevetéssel nyugtázták, hogy Márk és én kibékültünk.
- Na, gyerekek – kezdte Lukács –, ma nagyon megbeszélünk mindent, tisztázzuk a fontos és a kevésbé fontos részleteket is, holnap pedig főpróbát tartunk. Hétfőn megtartjuk életünk eddigi legfontosabb koncertjét.
Megéljeneztük, aztán munkához láttunk. Végigpróbáltuk az összes dalunkat többször is, voltak ütemek, amiket egyesével tökéletesre gyakoroltunk. Bálinttal elénekeltük egymás dalait is, hátha a szükség úgy kívánja majd, hogy ne csak a sajátunkat énekeljük. Márk jócskán beleizzadt a dobolásba, javasoltam is, hogy vegye le a pólóját, de nem tette.
Miután minden számot elgyakoroltunk legalább kilencszer, módosítottunk egy kicsit a megszokott sorrendjükön, majd új effekteken és összekötéseken kezdtünk el gondolkodni. Az ottani színpadhoz igazítottuk az egész performanszot. Kisebb-nagyobb látványelemeket találtunk ki. Tánclépéseken agyaltunk. Boltba mentünk. Hangosításról beszéltünk. Fél tizenkettőre értünk haza, majd hat óra alvás után másnap ott folytattuk az egészet, ahol abbahagytuk. Rikát és Dóri beültettük a garázs sarkába közönségnek, így Bálintnak is volt alkalma gyakorolni a számok közti összekötő mondatokat. Kétszer végigcsináltuk az egész koncertet, mindenestül, és úgy éreztük, ennél jobbak már nem lehetünk.
Ebédre mekiztünk egyet, aztán elváltak útjaink. Bálint és Rika Rikáékhoz mentek, Lukács és Dóri valahová – nem kötötték az orrunkra, hová.
- És mi merre? – kérdeztem Márkot két csók között.
- Mit szólsz a Várhoz? Úgy, mint régen?
Olyan fura szó ez a régen. Alig egy évszakja voltunk a Várban, de már régnek tekintettük.
Nem találtunk árnyékos helyet, de úgy döntöttem, nem nagy baj, ha barnulok egy kicsit. Felhajtottam az MCR-trikót a hasamról, hogy ott is érjen a nap.
- Szeretlek – mondta Márk.
- Szeretlek én is – feleltem én. – Hallgatunk zenét?
- Inkább beszélgessünk.
- Jó, miről?
- A holnapi koncertről. Szerinted sokan lesznek?
- Egész biztos – vágtam rá. Az ottani koncertek mindig teltházasak, és úgy tűnik, szeretnek minket.
- Ezt abból vontad le, hogy odamentek már hozzád az utcán, mert megismertek?
- Például. De gondolok még a YouTube-feliratkozóinkra, az előző koncertjeinkre, az összes többi követőnkre a közösségi médiában...
- Jaj, de szépen fogalmaztál – jegyezte meg hunyorogva. Oldalba böktem. Ofkórsz.
- Egyszer nem káromkodom, és már az is baj?
- Ugyan, kérlek, éppen megdicsértelek.
Még elvitatkoztunk egy darabig a beszédstílusomról és szóhasználatomról, aztán egyszer csak komolyra fordította a szót.
- Lilli... Mennyire tartod komolynak azt, ami kettőnk közt van?
- Könyörgöm, neked adtam a szüzességem, és veled lakom. Szerinted ez csak futó kaland?
- Légyszi, ezt most ne vicceld el. Komolynak tartod a kapcsolatunkat?
- Igen, annak – feleltem elhűlve. – Ugye, nem akarsz szakítani?
- Jaj, dehogy, te buta! – Szorosan átölelt, és a hajamba nevetett. – Nem akarok szakítani. Sőt, pont hogy egy nagyon fontos következő lépésről akarok veled beszélni.
- Nem megyek hozzád feleségül – jelentettem ki.
Felnevetett.
- Mondtam, hogy vegyél kicsit komolyan!
- Túl sokszor használod „komoly" szót – csóváltam a fejem, de azért kíváncsian néztem rá. – Na, mi az a fontos következő lépés?
- Tudod, a nővérem Angliában lakik. – Bólintottam. – És azt is tudod, hogy a szüleim is gondolkodtak már rajta, hogy majd egyszer visszamegyünk. – Megint bólintottam, és vártam, mi lesz ebből. – Sóval... apám úgy döntött, ő augusztusban költözik. Ez azt jelenti, hogy a lakás itt marad üresen, és vagy eladja, vagy valaki más költözik oda.
- Igen? – kérdeztem remegő hangon. Sejtettem, mire akar kilyukadni, és a puszta gondolatba, hogy saját lakásunk lesz, összeugrott a gyomrom.
- Apám azt mondta, beköltözhetek oda, ha akarok, akkor nem adja el. És talán anyám is többet tudna pihenni, ha nem ilyen összevissza járnánk haza. Meg ugye nem kéne annyit főznie meg mosnia. Szóval, szerintem jól ellennénk ketten abban a lakásban, és közvetlen alattunk lenne a próbaterem... - Idegesen elnevette magát, és az ajkát harapdálta. Aztán kifakadt. – Lilli, mondj már valamit!
- Oh. My. God. Atyaúristen. Külön lakás? Kettőnknek? Elköltözünk?
- Persze csak ha szeretnél...
És ez volt az a pillanat, amikor a visítva a nyakába ugrottam.
- Be fogsz rekedni, és nem tudsz holnap énekelni! – kiabált túl, mire elhallgattam, de továbbra sem engedtem el. Néhány perc múlva kénytelen voltam elhúzódni tőle, mert görcsölni kezdett a nyakam.
- Saját lakás – motyogtam félig kábultan.
- Igen, az.
- De saját lakás!
- Igen, Lilli, saját lakásba költözünk.
- Költözünk! – visítottam fel újra. Márk nem tudta kezelni a helyzetet, inkább vett nekem egy jégkását meg egy kólát. Nagyjából addigra tértem magamhoz, amire hazaértünk. Akkor Márk csinált nekem kakaót, megnéztünk Szirmai Gergő néhány régebbi videóját, aztán elaludtunk.
