Naked Alien

#38

Márk a szokásosnál sokkal lassabban bocsátott meg. Máskor is csináltam hülyeséget, de sosem haragudott még rám másfél napnál tovább. Mindezt az aggodalom számlájára írtam.

Hogy otthon (mármint náluk-otthon) ne kelljen a durcás fejét néznem, eldeszkáztam a parkba Istiékkel lazítani egy kicsit. Bődületesen meleg volt minden áldott nap, de a fiúk általában megvendégeltek egy-egy sörrel.

- Aztán ott legyetek ám jövő hétfőn a koncertünkön! – fenyegettem meg őket valamelyik nap.

- Mert ha nem?

- Akkor... - Meglengettem feléjük a gördeszkát. Nicknek sikerült kitérni, de Titit fülön csaptam.

- Baszki, ne adjatok fél méternél hosszabb dolgot a csaj kezébe! – kiáltott fel Titi a fülét szorongatva. Sejtettem, hogy a majd' egy évvel ezelőtti Ricsi-ügyre gondolt ő is. Kicsit megszeppentem, de a fiúk egy röhögéssel elintézték az egész balesetet.

Ha nem a deszkásokkal lógtam, Rikával csavarogtam a városban. Általában jégkását vagy fagyit vettünk, aztán árnyékos helyet kerestünk, és szürkületig ott döglődtünk. Bálintról, Márkról, koncertekről, Szigetről, Budapest szépségeiről beszélgettünk, és majdnem mindig előkerült Rika új kedvenc száma, a George Ezra-féle Budapest. Szent meggyőződésem volt, hogy egy bennszülött pesti rocker szövege sokkal inkább visszaadja a város hangulatát, mint egy külföldi, sebhelyes szemöldökű tizenévesé.

- Angol, és huszonhárom éves, és még sose járt Budapesten. Azt a Budapestet ő találta ki magának – felelte erre az érvemre Rika.

- Tehát az én Budapestem valóságosabb – vontam le a következtetést.

A szombati próba előtt is Rikával voltam, a Múzeumkertben hadakoztunk a galambokkal egy kis árnyékért. Rika kérésére hoztam a gitáromat is, amint sikerült elkergetni az összes madarat, játszani kezdtem valami Rihanna-számot, amit a kedvéért tanultam meg. Sorban kérte a dalokat, én meg fáradhatatlanul gitároztam. Ő énekelt, a maga kis hamiskás, de lelkes hangján.

Fél kettő körül egyszer csak megállt előttünk Márk.

- Helló, hát te? – néztem rá csodálkozva és kicsit tartózkodón. Féltem, hogy még mindig haragszik rám, és úgy kezel, mint bármelyik lány osztálytársunkat, aki megpróbált rámászni.

- Nemsokára próba – közölte.

- Tudom, mindjárt indulok is.

- Inkább induljunk most.

- Nem, én még Rikával szeretnék maradni.

- De Rika nem szeretné, hogy lekésd a próbát, igaz?

- Nem, Rika valóban nem szeretné – rázta meg a fejét Rika.

- Remek. Akkor indulás. – Márk megragadta a kezemet, és talpra rántott.

- De naaa! Mi a francért döntesz el helyettem mindent? Miért kell mindennek úgy lenni, ahogy te akarod?

Hisztiztem még egy sort, amíg kivonszolt a Múzeumkertből. Az ott lézengő egyetemistafélék és egyéb népek jót szórakoztak a jelenetemen.

- Befejezted? – kérdezte Márk fáradtan.

- Semmit nem kell befejeznem, dühös vagyok rád!

- Fogd már be, Tökmag! Csak egy kicsit!

Elhallgattam, és dühös várakozással meredtem rá. Akár még félelmetes is lehettem volna, ha húsz centivel nagyobbra növök.

- Na végre. Most szépen próbálni megyünk, te meg végighallgatsz. Oké? – Nem válaszoltam, úgyhogy folytatta. – Soha többet nem mászkálhatsz haza úgy, hogy nekem nem szólsz róla. Semmi kedvem a kórházban viszontlátni téged, összevarrt fejjel, megértetted?