Playroom. /Befejezett/

37.

Jimin pov.

Pár dosszié hevert az asztalomon, amit átnéztem átolvastam aztán Namjoon asztalára dobtam át őket, hogy aláírja azokat.
Neki nem kellett vele semmit tennie csak aláírnia, hiszen gyakorlatilag ezért voltam én itt, hogy az ő munkáját megkönnyítsem.

-Köszönöm.- mondta, miközben egy pillanatra sem emelte fel fejét, vagy tekintetét a sok papírból.

Visszahuppantam székembe, és irányába fordultam.
Unatkozom.
Elkezdtem nézegetni, hogy hogyan dolgozik, és szemei fáradhatatlanul futottak át az újabb és újabb sorokon.

Ahogy néztem egyre jobban belém hasított, hogy én valójában mennyire nem ismerem ezt a férfit, holott ő mindent ismer rólam. Ha nem lenne nekem, nem is tudnám elképzelni hol tartanék, hogy dolgoznék-e egyetalán valahol..ő karolt fel, amikor Yoongi letaszított a földre, végig hallgatta a szenvedésem és segíteni is próbált rajtam, de én annyit tudtam róla össz-vissz, hogy imádja a kakaós csigát, még annyit se tudtam, hogy azt mikor kóstólta először.
Mindig mosolygósnak és vidámnak láttam, aki általában undok és bunkó a testvérével..talán azért is ül most olyan meggyötörten abban a székben.

-Miért ilyen fontos neked ez a munka?- kérdeztem hangosan, holott ez csak egy magamban feltett kérdés lett volna.

Úgy a legkönnyebb személyiségrajzot készíteni valakiről, hogyha felteszed magadnak a kérdéseket, amik először megfogalmazódnak benned egy kisebb beszélgetés után...és mivel hiába ismerem Namjoon eléggé régóta, rá kellett, hogy jöjjek, hogy valójában szinte semmit nem tudok róla a nevén kívül..

Letette a tollát és előszőr végigmért, nem tudtom mi okból, vagy mi célból de tetőtől talpig megnézett, mintha csak realizálni akarná ki ül vele szemben, majd félmosolyra húzta ajkait.

-Bizonyítani akarok, meg akarom mutatni, hogy engem is érdemes lenne emberszámba venni..- mondta, majd ismét kezébe kapta a tollát és aláhúzott valamit az egyik félrehányt papíron.

Mosolyom hirtelen lehervadt arcomról, és sajnálni kezdtem őt..szóval, ez az örökké nevető és vigyorgó srác, aki az ördög testvére, gyakorlatilag egy magányos és gondterhelt férfi, aki csak be akarja bizonyítani, hogy nem hiába él.

Jobban szemügyre véve őt, homloka ráncokba fut össze, ahogy koncentrál az általa olvasott szövegre. Ujjaival folyamatosan egy ritmust dobol az egyik füzeten, és az egész napját ezen a kis helyen tölti.. reggeltől-estig.

Talán ezért lakom én abban a házban Taehyunggal együtt. Én hiába nem ismertem őt, nem gyűlőlködve néztem rá, ahogy Yoongiék, nem kívántam őt a pokolba, én kedveltem és szerettem őt eddig, és most, mindezt még erősebben érzem irányába.

-És mindez Yoongi miatt van.- kezdtem el haragosan beszélni arról a személyről, aki még délelőtt a boldogságom forrása volt.

Hirtelen mindenért őt kezdtem el okolni, talán, ha nem bánna így Namjoonnal nem lenne benne ez a kényszer és ő is élhetne valamelyest.

-Értem már miért utálod.- mondtam, meg sem várva az előző mondatomra a reakcióját.

-Én szeretem Yoongit.- mosolyodott el lágyan, és hiába nevettem volna pofán, hiszen ilyen baromságot még nem hallottam, de azok az átható szemek, amikkel rámnézett..sugárzott belőle az őszinteség és a fájdalom.

Úgy álltam előtte, mint egy kisgyerek aki elveszett egy hatalmas labirintusban. Nem értem. Nem tudom elképzelni se, hogy miért bánik így azzal a személlyel akit ő szeret..és nem is értem, hogy tujda szeretni, ha minden miatta van.