Kedves Olvasók!
Elmondhatatlanul boldog vagyok, amikor látom a kis piros pontot a nevemnél, ami azt hivatott jelezni, hogy csillagoztatok, írtatok, esetleg olvasólistára tettétek Hangáékat, vagy bekövettetek. Talán elcsépeltnek és már unalmasnak hangzik, de tényleg nagyon hálás vagyok. Ahányszor a visszajelzéseiteket látom, olvasom, a határtalan boldogság érzése ötlik fel bennem. Nagyon köszönök Nektek mindent, leginkább a bizalmatokat felém! Próbálok nem csalódást okozni.
Jó olvasást a legújabb fejezethez!
Ölel Benneteket,
Beby
2017.11.10.
Hirtelen lefagyok és a fejembe belehasít a fájdalom. Dr. Vecsei H. Miklóst öleltem az előbb, a pszichológusomhoz bújtam szorosan, az ő illatát lélegeztem be órákon át tartó pillanatokig. Egy hülye vagyok.
A cipőmet nézem, nem merek felé fordulni. Szégyellem magam. Nem csak az ölelés miatt, hanem mert még meg is kellett védenie. Összefűzöm az ujjaimat és azokat tördelem.
– Jól van? – hangja sokkal kimértebb, kevésbé lágy, mint az előbb.
Aprót bólintok, nem akarok válaszolni. Egy kissé még mindig remegek, de próbálom palástolni, és keresztbe teszem a karjaimat a mellkasom előtt, ajkamat pedig erősen beharapom.
– Akkor menjünk – odalép a kaputelefonhoz, beüti a kódot és kitárja a nehéz faajtót. Anélkül, hogy felnéznék, egyenesen bemegyek rajta, majd fel a lépcsőn.
Nem vagyok rá képes, hogy egy olyan kicsi légtérben legyek vele összezárva, akár pár percig is, mint a lift. Ha tehetném, elfutnék, és be sem mennék a foglalkozásra. Ez persze rengeteg magyarázkodással és kellemetlen pillanattal járna Anyámmal, szóval nem éri meg. Inkább tűrök.
Hallom a lépteit mögöttem, én pedig próbálok nem azon gondolkozni, hogy egyik nagyobb lépésemnél feljebb csúszhat a fekete rakottszoknyám, mint amennyire ajánlatos volna. A burgundi szövetkabát nem elég hosszú, hogy eltakarja esetleg kivillanó fenekemet. A francba, tudtam, hogy a fekete pufit kellett volna felvennem.
Ilyesfajta dolgokon rágódva érünk a másodikra, és már időm sincs arra, hogy Csongoron gondolkodjak. Vecsei doktor megkerül az ajtó elé érve, kínosan ügyelve rá, hogy ne érjen hozzám.
Előveszi a fekete farmerbe csúsztatott kulcsát, és a zárral babrál, azonban eléggé remeg a keze ahhoz, hogy tovább tartson egy átlagos nyitási procedúránál. Nagyon szívesen segítenék neki, de inkább elnyelem a felajánlkozást, nem akarom már ennél is tovább feszíteni a húrt. Így is elég ideges. Mellette állva figyelem összeszorított ajkait, és azokat a hosszú, szőke szempilláit.
– A francba – nyögi, mikor kiesik a kulcs kezéből.
Gyorsabb vagyok nála, és ahelyett hogy neki adnám, kinyitom az ajtót.
– Elnézést – mentegetőzik. – Kicsit feszült vagyok.
Olyan emberinek tűnik, ahogy zavarban van a bénázásától, és ahogy beletúr a hajába. Az órája megcsörren a kezén, ezzel visszahozva minket az életbe.
Lenyomom a kilincset, Ő pedig int hogy menjek előre.
– Jó napot, Hanga. Hogy tetszett tudni bejönni? – álmélkodik a fekete recepciós, miközben kilép a pult mögül. Ebben a pillanatban azonban meglátja a mögöttem belépő pszichológust. – Ó, doktor úr.
– Nincs semmi gond, Szilvia. Összetalálkoztam Hangával az ajtó előtt és felengedtem. Még van pár percünk, kérem mossa meg addig az arcát – szól nekem oda, majd némán elsétál a szobájáig és bemegy. Arra az időre amíg odaér, néma lesz a világ, csak az ajtó csapódása ébreszt fel.
– Valami gond van? – lép oda hozzám a fekete, – mint megtudtam Szilvia – és aggódó tekintettel méreget.
Vajon hogy nézhetek ki?
– Nem, semmi. Merre találom a mosdót?
Miután megmutatja, lélegzetemet visszafojtva megyek el az ajtóig. Csak akkor merek lélegezni, mikor becsukódik mögöttem. Végre, bent vagyok. Lecsúszok a fal mentén és felhúzott térdeimre hajtom a fejem. Kapkodom a levegőt, de próbálom megnyugtatni magam. Vége van, vége – suttogom magamnak megnyugtatásképp.
A telefonomat előhalászom a zsebemből, ránézek az időre. Elmúlt már öt, de Vecsei doktor biztosan megbocsát, ha kések pár percet. Hiszen látta mi történt. Hiszen Ő mentett meg! – tudatosul bennem, és gyomromat újra összeszorítja valami láthatatlan erő.
Összekapom magam, feltápászkodom, majd belenézek a tükörbe. Mintha egy madárijesztő állna velem szemben, hajam kócos, az arcom ragacsos a könnyekkel keveredett alapozómaradéktól és a szemem alatt vastagon ül a szempillaspirál fekete lenyomata. Méghogy vízálló.
Letépek egy papírt, leheletnyi szappant nyomok rá, aztán kissé bevizezem, végül arcomat erősen dörgölni kezdem, mintha ezzel bármit is segíthetnék az állapotomon. Mintha ezzel levakarhatnám magamról a Csongor okozta mocskot vagy a szégyent, amiért Vecsei doktornak ezt végig kellett néznie, és meg kellett mentenie.
Még ujjaimmal átfésülöm a hajam, és csuklómról levett hajgumival összekötöm. Egész jól nézek ki ahhoz képest, hogy min mentem keresztül, és hogy a sminkemet teljesen le kellett törölnöm. Ja, nem. Rémesen festek.
Nem várhatok tovább, már majd' tíz perce rostokolok a mosdóban, így összeszedem a földre dobott táskámat és kilépek az ajtón. Szilvia erre a mozdulatra vár, azonnal felugrik a pult mögül és aggódva hozzám lép. Jól esik, hogy ennyire törődik velem, de kissé kényelmetlenül érzem magam. Hiszen nem is ismer.
– Jól van, kérem? Aggódtam, de nem akartam magára rontani.
– Köszönöm, minden rendben – mosolyodom el erőtlenül. – Csak most mennem kellene – sandítok balra a harmadik ajtó felé.
A kis fekete bólint, majd eláll az utamból, előre engedve. Mielőtt belépnék, azonban még hátrafordulok.
– Ha jön Anyám, kérem ne említse meg neki ezt a kis műsort.
– De... – látom rajta az évődést.
– Kérem.
Végül csak biccent és én feltétel nélkül megbízom benne, aztán belépek az ajtón.
Vecsei doktor nekem háttal, az íróasztala mögötti ablaknál áll, karba tett kezekkel. Nézi a pesti utcákat, a dudáló autókat, a sétáló embertömeget. Arckifejezése komor, tartása szikár. A ház előtti gondoskodó férfi mostanra csak egy emlék.
Ahogy behúzom magam után az ajtót, megfordul, tekintetét az enyémbe vési.
– Azt hittem nem is fog bejönni – távolságtartó, hangja roppant kimért.
Odasétál a fotelhez és helyet foglal, majd int, hogy én is üljek le, hiszen még mindig egyik lábamról a másikra állok. Kissé feszengek ettől a barátságtalan embertől. Végül szót fogadok, aztán belesüppedek a puha kanapéba. Tényleg imádom ezt a kanapét.
