Ange

• Tizenkettedik fejezet •

Kedves Olvasók!

Elmondhatatlanul boldog vagyok, amikor látom a kis piros pontot a nevemnél, ami azt hivatott jelezni, hogy csillagoztatok, írtatok, esetleg olvasólistára tettétek Hangáékat, vagy bekövettetek. Talán elcsépeltnek és már unalmasnak hangzik, de tényleg nagyon hálás vagyok. Ahányszor a visszajelzéseiteket látom, olvasom, a határtalan boldogság érzése ötlik fel bennem. Nagyon köszönök Nektek mindent, leginkább a bizalmatokat felém! Próbálok nem csalódást okozni. 

Jó olvasást a legújabb fejezethez! 

Ölel Benneteket, 

Beby 

2017.11.10.

Hirtelen lefagyok és a fejembe belehasít a fájdalom. Dr. Vecsei H. Miklóst öleltem az előbb, a pszichológusomhoz bújtam szorosan, az ő illatát lélegeztem be órákon át tartó pillanatokig. Egy hülye vagyok.

A cipőmet nézem, nem merek felé fordulni. Szégyellem magam. Nem csak az ölelés miatt, hanem mert még meg is kellett védenie. Összefűzöm az ujjaimat és azokat tördelem.

– Jól van? – hangja sokkal kimértebb, kevésbé lágy, mint az előbb.

Aprót bólintok, nem akarok válaszolni. Egy kissé még mindig remegek, de próbálom palástolni, és keresztbe teszem a karjaimat a mellkasom előtt, ajkamat pedig erősen beharapom.

– Akkor menjünk – odalép a kaputelefonhoz, beüti a kódot és kitárja a nehéz faajtót. Anélkül, hogy felnéznék, egyenesen bemegyek rajta, majd fel a lépcsőn.

Nem vagyok rá képes, hogy egy olyan kicsi légtérben legyek vele összezárva, akár pár percig is, mint a lift. Ha tehetném, elfutnék, és be sem mennék a foglalkozásra. Ez persze rengeteg magyarázkodással és kellemetlen pillanattal járna Anyámmal, szóval nem éri meg. Inkább tűrök.

Hallom a lépteit mögöttem, én pedig próbálok nem azon gondolkozni, hogy egyik nagyobb lépésemnél feljebb csúszhat a fekete rakottszoknyám, mint amennyire ajánlatos volna. A burgundi szövetkabát nem elég hosszú, hogy eltakarja esetleg kivillanó fenekemet. A francba, tudtam, hogy a fekete pufit kellett volna felvennem.

Ilyesfajta dolgokon rágódva érünk a másodikra, és már időm sincs arra, hogy Csongoron gondolkodjak. Vecsei doktor megkerül az ajtó elé érve, kínosan ügyelve rá, hogy ne érjen hozzám.

Előveszi a fekete farmerbe csúsztatott kulcsát, és a zárral babrál, azonban eléggé remeg a keze ahhoz, hogy tovább tartson egy átlagos nyitási procedúránál. Nagyon szívesen segítenék neki, de inkább elnyelem a felajánlkozást, nem akarom már ennél is tovább feszíteni a húrt. Így is elég ideges. Mellette állva figyelem összeszorított ajkait, és azokat a hosszú, szőke szempilláit.

– A francba – nyögi, mikor kiesik a kulcs kezéből.

Gyorsabb vagyok nála, és ahelyett hogy neki adnám, kinyitom az ajtót.

– Elnézést – mentegetőzik. – Kicsit feszült vagyok.

Olyan emberinek tűnik, ahogy zavarban van a bénázásától, és ahogy beletúr a hajába. Az órája megcsörren a kezén, ezzel visszahozva minket az életbe.

Lenyomom a kilincset, Ő pedig int hogy menjek előre.

– Jó napot, Hanga. Hogy tetszett tudni bejönni? – álmélkodik a fekete recepciós, miközben kilép a pult mögül. Ebben a pillanatban azonban meglátja a mögöttem belépő pszichológust. – Ó, doktor úr.