Szeretlek!

Kezdet

Pattanásig feszültek az idegeim. Dühösen fújtatva haladtam a strand felé, de jelen pillanatban ehhez volt a legkevesebb kedvem.

Csak Boka kedvéért voltam itt, ahogy Barabás, Kolnay és Csele is.

Némán sétáltunk így kilencen. Mind vártuk, hogy a két vezér beszélgetésbe elegyedjen, de ők csak némán sétáltak egymás mellett a sor elején.

Idegtépő volt.

A strandon már oldottabb volt a hangulat.

Boka és Áts beszélgetni kezdtek, Kolnay Barabással összevesztek azon, hogy mit is kéne enniük, a fiatalabb Pásztor Szebeniccsel beszélgetett, Csele Gerébnek magyarázott valamit, ami őt nagyon látványosan nem érdekelte. Az idősebbik Pásztor meg csak állt és Bokáékat figyelte. Mint egy ugrásra kész tigris.

És én?

Én csak tettem amit minden ember tesz ha strandra megy. Levettem a pólóm és a nadrágom, ami alatt a fürdőgatyám volt és leültem egy nekem tetsző részére a fűnek. Bedobtam a cuccaimat a táskámba, majd közöltem a többiekkel, hogy elindultam.

Nem féltettem sem Jancsit, sem a többieket. Ha mégis verekedésig fajulna a mi kis kirándulásunk, kész vagyok mind a négyet széttépni. Akár segítséggel, akár egyedül.

A fürdőzés eseménytelenül telt.

Az este már annál kevésbé.

Először is, mivel Átséké a ház, így ő rendelkezett a szobák felett. Mivel a jó viszonyért ment ez az egész, végül megállapodtunk, hogy mindenki az nappaliban alszik, matracon. A nappali elég tágas volt, csak egy kanapét és két fotelt kellett arrébb tennünk. Ezeken kívül már csak egy tévé és egy kisebb zongora volt ott, az egyik falnak tolva. El is fértünk és egyben is voltunk.

Ezek után Kolnay és Barabás gyorsan megtalálta a közös hangot Szebeniccsel. Kiderült, hogy van valami játék, amit mindhárman játszanak. Persze Kolnayék összevesztek valamin, Szebenics meg csak megszeppenve figyelte az eseményeket. Gerébnek nem nagyon akaródzott egyik vörös ingessel sem beszélni. Csele ezalatt észrevette, hogy a szomszédnak van macskája és rögtön felfedezte az idős nénit is, aki kedvesen megosztotta vele Cirmike minden szokását. Az étkezéstől a kakilásig.

Csele ezt persze áhítattal hallgatta, aztán ő kezdte el kivesézni a saját macskája, Charlotte mindennapjait.

Szóval ők elvoltak.

Én előkerestem és letisztítottam a grill egy részét, míg a fiatalabbik Pásztor a másikat. Boka a húst vágta fel, Áts és az idősebbik Pásztor pedig faszenet hoztak, meg zöldséget vágtak.

A dolgok elég jól alakultak, sőt vacsora közben mindenki beszélt egy kicsit.

Azóta öt nap telt el. Egyre jobban összeszoktunk, Geréb végre a vörös ingesekel is beszélgetett, Csele nem félt beszélni a Pásztorokkal, Barabásék gátlások nélkül állatkodtak, a vörös ingesek pedig normálisak voltak. Megtudtuk, hogy a két pásztort Istinek és Ádámnak hívják, hogy Szebenics keresztneve Zoltán valamint azt, hogy nem csak a mi Cselénk tud zongorázni hanem Pásztor Ádám is. Méghozzá nem is rosszul.

Egyik délután, amikor a csak a két Pásztor, én és Csele maradtunk a házban, Csele felfedezte a zongorát és leült játszani.Mi meg csak ültünk és hallgattuk.

Meg sem lepődtem, hogy tud rajta játszani.

Később, amikor Csele már megunta a zongorázást kirángatott, hogy nézzem meg vele Cirmikét, mert olyan édes és különben is nemsokára kiscicái lesznek, stb....

Én készségesen kimentem vele, de már belátom nagyon rossz ötlet volt. Ugyanis Cirmike pont akkor látta elérkezettnek az időt megszülni. Míg engem a hányinger kerülgetett, Csele rohant, hogy az öreg néni és Cirmike segítségére legyen.

Inkább visszamentem a házba, hogy elfoglaljam magam valami mással. 

Amikor bementem a nappaliba lágy zongoraszó fogadott.

Ádám ült a zongoránál és egy számomra ismeretlen dallamot játszott. Az öccse a zongora mellett ült a földön, és a falnak támaszkodva aludt. Már alkonyodott. A nap arany színű sugarai beszűrődtek az ablakon és megvilágították őt. Olyan volt mintha fényben úszna. A lágy dallam lassan ölelte körül az ember lelkét, összeszorította a torkát és az egész testét bizsergette.

Lefagyva álltam.

Az egész testem vibrált. Mintha nem is az zongorából, hanem az én lelkemből szólna a dallam. Megbabonázva néztem a fiút, akinek ujjai táncot jártak a billentyűkön. Az alkony ezerszínű fényében semmihez sem volt hasonlítható. Csak őt tudtam nézni, a szemei akaratom ellenére is rátapadtak.

 Elfelejtett emlékek villantak be. Életem boldog és szomorú pillanatai. Mind lepergett a szemem előtt.

Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

Értetlenül töröltem le, de így csak még inkább fel akartak törni a könnyeim. 

Fájt a mellkasom, nem bírtam levegőt venni. A fogaimat összeszorítva fojtottam vissza a sírást. De nem voltam szomorú, sőt a mosoly egyre jobban fel akart kúszott fel a számra. Értetlenül bámultam magam elé.

Arra eszméltem csak fel, hogy a dal véget ért, ő pedig lassan felém fordul.

A fények mézszínűre festették az eredetileg barna haját, a macska szerű borostyán szemek pedig ragyogtak. Ránézett az öccsére aki édesdeden aludt. 

Elmosolyodott. Abban a mosolyban pedig benne volt a világ összes szeretete és törődése amit csak egy testvér nyújtani tud.

Újra rám nézett, majd felállt, mellém lépett és a kezét a vállamra tette. Olyan közel hajolt, hogy éreztem ahogy az ajkai súrolják a fülcimpámat. Beleborzongtam amikor megszólalt.

- Ne ébreszd fel - mondta és ellépett mellőlem és eltűnt a ház másik felében.

Egész testemben megremegtem. A vér dobolt a fülemben, az érintésének helye pedig égni kezdett. A mellkasomhoz kaptam a kezem és megmarkoltam a pólóm. Elkerekedett szemekkel néztem magam elé.

„ Újra dobog a szívem "