Hyuuga Neji az unokahúga mellé lépett és gyengéden a vállára tette a kezét. Hinata a fiúkat nézte, fakó szemében könnyek remegtek. Látta a felismerést bennük és tudta, hogy a lány is ugyanarra gondol, amire ő. Nem szólt semmit, Hinata pedig hálás szemekkel nézett rá. Elmosolyodott, majd figyelte, ahogyan egyre többen gyűlnek köréjük.
Sakura letérdelt a két fiú mellé és átölelte mindkettejüket. Naruto hangosan hüppögött, vállai irányíthatatlanul remegtek.
Elképzelése sem volt mit érezhet.
Felnézett egy pillanatra az égre, miközben agyában a rég eltemetett emlékek pörögtek. Mennyire gyűlölte a világot. Mennyire gyűlölte, hogy kalitkában érezte magát.
Aztán jött Naruto. Kétbalkezes, idióta, kiszámíthatatlan és mégis ő volt az, aki ráébresztette, a saját életét csakis ő irányíthatja.
Persze idő kellett a változáshoz, de végül megértette, hogy amit tenni akar, és amit tennie kell, az annyira nem is különbözik egymástól.
Hinata túlságosan kedves volt. Erős volt a maga módján és hitte, hogy egy napon ő lesz a legerősebb Hyuuga lány, de amíg azt el nem éri, szüksége van a védelemre.
Ezúttal viszont nem azért akarta óvni, mert az volt a feladata, hanem azért, mert a lányt méltónak találta rá. Mert Hinata erős volt. A lelke sziklaszilárd volt, annak ellenére is, hogy hányszor megalázták, hányszor cserbenhagyták és annak ellenére is, hogy a saját apja nevezte őt gyengének, haszontalannak, kitartott.
Erre viszont a most a porban térdeplő, hangosan zokogó fiú tanította meg.
Ismerte Naruto megszállottságát az Uchiha fiúért, de nem hitte, hogy ez fordítva is így lenne. Sasuke viszont nem csak eltűrte, hanem el is fogadta és viszonozta a szőke ölelését. Egymásba kapaszkodásukból, ragaszkodásukból, nem volt nehéz következtetésre jutnia.
Örült volna, ha tudja, hogy mikor jött haza a fiú, de a válaszok várhattak. Most csak jó volt nézni őket, örülni annak, hogy életben maradtak mindannyian. Boldog volt, hogy Narutonak végül sikerült elismerést váltania ki mindenkiből.
Az álma, amiről valamikor még azt mondta bolond gyermeki ábrándozás, most élesen körvonalazódni látszott, és remélte, ott lesz majd azon a napon, mikor a szőke fejére teszik a kalapot.
Kiba nem igazán fogta fel mit is lát, mikor a törmelék tetejére ugrott Akamaruval. Naruto úgy bőgött, mint egy lány. Meg állt Hinata mellett és figyelte a szőkét miközben az egy furcsán ismerős fekete hajú fiú vállán sírt. Sakura mindkettejüket ölelte...
Az ott...
Sasuke?
Majdnem elkiáltotta magát, de Neji és Hinata úgy nézték, mintha tudnának valamit, így nem szólt semmit. Nem viselkedhet, úgy mintha semmiről sem tudna.
Miért sir Naruto?
Bökte a csőrét, hogy a fiú egyedül győzte le az ellenséget, de azért ő is kivette a részét benne, az anyja sem szólhat semmit.
Hirtelen eszébe jutott az a rengeteg verseny, amiben legyőzte a fiút és elpirult mikor ráébredt, féltékeny a srácra.
Egy lúzer volt. Egy balfácán, aki a saját lábába is képes volt elbotlani.
Mennyit nevetett rajta, mikor állandóan a hülye „Hokage leszek!" szövegével jött és most...
Körbenézett a törmelékeken, amik egykor még épületek voltak, otthonok, és elszorult a torka.
Egy teljes falunyi ninja elbukott velük szembe.
Naruto nélkül olyan sokan lennének most halottak.
Irigyelte erejéért, kitartásáért és most hihetetlenül büszke volt magára. A riválisa volt és a barátja.
Naruto a falu hőse és a barátja.
Valamikor le akarta győzni, most viszont mellette akart járni, mögötte, hogy felsegíthesse, ha elesik, támogassa, ha harcol és alatta szolgálni.
Mert, hogy Naruto egy napon Hokage lesz, ebben már semmi kétsége nem volt.
- Már nem igazán vehetjük fel vele a versenyt, nem igaz, Akamaru? – dörmögte halkan, csak az orra alá miközben megveregette a fejét. A kutya vakkantott egyet beleegyezése jeléül.
Hinata be akarta csukni a szemét. Nem akarta látni, azt, ami majd kiszúrta a szemét.
Emlékezett most már, minden alkalomra, mikor figyelte Narutot. Kiskorukban is és most is. Látta a tekintetében, csak nem akarta észrevenni. Látta, hogy mennyire fájt neki, mikor Sasuke elment és azt is látta, hogy néhány hónapja mennyire megváltozott, hogy milyen boldog volt. Sasukét szereti, és viszont szeretik.
Fájt.
Annyira fájt, de nem tehetett ellenne. Olyan régóta szereti. Olyan régóta reménykedett és most...
Nejire nézett, mikor a fiú gyengéden a vállára tette a kezét. A fiú nem szólt és ő hálás volt, hogy nem keres fölösleges vigasztaló szavakat.
Naruto boldog. Sasuke mellett igazán boldog és ennek elégnek kell lennie. Muszáj, hogy elég legyen.
A fiú megváltoztatta az életét, a gondolkodás módját. Hálás volt érte. Igazán értékes embernek érezte magát mellette, mert Naruto hitte, hogy még ő is lehet valaki. Még belőle is válhat erős shinobi.
Nézte őket és visszanyelte a könnyeit. Nem sírhat.
Majd ő is megtalálja azt, akit neki szánt az élet, de addig is, továbbra is kitart mellette. Mert megérdemli, mert Naruto nélkül még mindig elveszett lenne.
Kakashi, Yamato mellett ért földet, a másik oldalán Sai hangosan felszisszent a látványra. Találkozott már Sasukéval így rögtön felismerte. Tekintetében kérdés volt, mikor ránézett, de ő csak megrázta a fejét és Sai bólintott. Danzou nem tudhat erről és bár még nem bízott teljes mértékben a fiúban, azért remélte érteni fogja a célzást.
A fiúkra nézett, majd a körülöttük álló csapatokon.
Mindegyikük arcára emlékezett, még fiatalabb korukból és arra is, hogy mi volt azokon az arcokon.
Mindegyikük lenézte a fiút és értéktelennek tartotta. Nem voltak barátai, nem volt családja, nem volt senkije. És most...
„Látod ezt sensei?"
Naruto egyre közelebb került az álmához. Minden egyes kinkeserves lépés után, egyre közelebb kerül ahhoz a címhez, ami után vágyakozott.
De már nem volt szüksége magára a címre. Narutot elismerték, felnéztek rá és büszkék voltak rá.
A régi érzések eltűntek az arcukról, ahogy mindegyikük a térdeplőket nézte.
Büszke volt rájuk. Mindegyikükre.
Sakura erősebb lett, mint valaha. Felnőtt, a gyermeteg viháncolás és gyengeség tovatűnt Tsunade kiképzése alatt. Sasuke eldobta a gyűlöletet és a bosszút, haza tért, Naruto pedig...