Beautiful mind

21. Fejezet

 Elmondhatatlanul utálok a telefon csörgésére ébredni. Sőt, pontosítva, ilyenkor nem is felébredek, hanem felijedek. Borzasztó érzés, pláne, hogy most Yoongi kellemes öleléséből riasztott ki a ricsaj. A második menet után -ami már az ágyamban történt-, már biztos voltam benne, hogy nem lesz egy majális érzés, mikor majd lábra kell állnom másnap, és ez be is bizonyosodott, mikor morogva elverekedtem magam a táskámban lévő telefonomig.
- Tetszik ez a látvány. - hallottam meg Suga rekedtes, reggeli hangját magam mögül, ahogy a teljes mértékben hiányos öltözetemre utal, mire már a készülékkel a kezemben visszabújtam mellé az ágyba. Amint testem ismét a matracot érintette, egy olyan szenvedélyes csókot kaptam tőle, hogy beleszédültem. Nagy erőfeszítésembe tellett, de eltoltam magamtól, perpillanat fontosabbnak tartva a hívást, ami nem mellesleg Jihutól származott.

- Várj egy kicsit. - suttogtam szinte a fiú szájára, majd felvettem a telefont. - Igen?

- Szép jó reggelt, Minhee! Tudsz még járni? - rikkantott bele az öreg, és teljesen tisztában voltam vele, hogy vigyorog, mint a tejbetök, és borzasztóan élvezi, hogy végül igaza lett velem és Yoongival kapcsolatban. Már az első adandó alkalommal megmondta, hogy mi össze fogunk jönni, és bár hivatalosan még nem beszéltük ezt meg, végül mégis csak előrelátott mindent. Bár a gúnyos hangsúlyától legszívesebben beleüvöltöttem volna a napsugaras képébe, nem éreztem magamban annyi erőt, hogy ezt ténylegesen megtegyem, ehelyett inkább csak sóhajtottam egyet.

- Nem ér még rá a szekálásod? Lesz elég időd rá.
- Te se gondoltad komolyan, hogy nem vágom majd a fejedhez az első adandó alkalommal. - mondta ezt azzal a tipikus hanglejtéssel, amiből süt, hogy nem hiszi el, hogy tehettem fel egy ilyen idióta kérdést.

- Most komolyan ezért hívtál?

- Dehogy, ez csak az üdvözlés volt. Megvan az elmebeteg, aki tegnap megpróbálta tönkretenni a szexuális életedet, ami mondjuk elég régóta nem igazán létezett, de...

- A lényeget, papi, a lényeget! - vágtam közbe türelmetlenül, már csak azért is, mert Yoongit egy cseppet sem hatotta meg, hogy épp a főnökömmel beszélek, túlságosan beleélte magát a testem simogatásába, és immár apró csókokkal haladt lefelé rajtam. Döbbenten tekintettem le a fiúra, aki célirányosan húzta szét a combjaimat, mire válaszul dobott felém egy sunyi mosolyt.

- Reggeliznem kell... - suttogta szeméremdombomra, rögtön utána pedig minden erőmet össze kellett gyűjtenem, hogy ne nyögjek fel hangosan.

- Jó, oké, sietek. A bandád kapta el egyébként a fickót, elvileg a környéken mászkáltak, és látták, hogy próbált rád támadni. Egy órával később már hozták is be az irodába. - magyarázta, és bár tökéletesen megértettem minden szavát, mégsem tudtam kellőképpen lereagálni az információt, talán a lábaim között munkálkodó férfi miatt, de nem biztos...

- Oké, beszélek velük, és délután bemegyek az irodába is a fickóhoz. - hadartam, és lecsaptam a telefont, mert így lehetetlen bármire is figyelni, egy dolog kivételével.

***

- Szóval, milyen bandáról is van szó? - ültünk be pár óra elteltével a kocsiba, hogy hazavihessem Yoongit, ezzel együtt pedig én is mehessek a dolgomra.

- Hát, ez elég érdekes történet. - mondtam, ahogy visszagondoltam a fiúkkal való találkozásomra. 

"Épp munkába igyekeztem, akkor még jogosítvány híján gyalog, mikor megpillantottam egy kisfiút, aki nem messze tőlem az úttestre szándékozott kiszaladni. Egyből megszólalt bennem a vészcsengő, és gondolkodás nélkül kaptam a karja után és rántottam vissza, még épp időben, mielőtt elütötte volna egy autó. A szélütés kerülgetett, annyira dobogott a szívem az adrenalintól. Mi lett volna, ha nem érek ide időben?
Szegény kisfiú is eléggé megrémült, még levegőt is alig vett, ezért barátságosan mosolyogva leguggoltam hozzá, közben a szememmel végigmértem a testét, kisebb sérülések után kutatva.

- Jól vagy? Nem lett semmi bajod, ugye? - kérdeztem, mire még mindig bátortalanul, de megrázta a fejét. - Jól van, most már nincs semmi baj, nyugodj meg. Hol van a mamád?

- Mi vagyunk a gondviselői. - hallottam meg egy rendkívül mély, és kicsit sem bizalomgerjesztő hangot, majd a közvetlenül mellettünk lévő sikátorból egy csapat rosszarcú férfi lépett ki. Az a tipikus rossz fiú kinézetük volt, ezért az eddig hevesen kalapáló szívem egy kicsit sem nyugodott meg. Amikor megláttam mindegyikükön ugyan azt a tetoválást, egyenesen elborzadtam. Pár hete vagyok rendőr, és máris itt áll előttem egy maffia csapat. Ennél boldogabb nem is lehettem volna.

A fiúcska egyből odaszaladt az egyikükhöz, én pedig lassan felegyenesedtem guggolóhelyzetből.
- J-Jó napot... - intettem idegesen mosolyogva. - Nos, nekem sietnem kell munkába, szóval ha nem gond...

- Ne olyan sietősen. - ragadott meg a vállamnál fogva, és visszafordított, hogy velük szemben álljak. Hát, ez nagyon király, meg fogok halni. Mindig is tudtam, hogy egy hétfő reggelen fog elérni a vég.

- I-Igen?

Már vártam, hogy kimondják a halálos ítéletet, ám legnagyobb meglepetésemre a vezetőnek tűnő személy fülig elvigyorodott, és közvetlenül árkarolt, mire köpni-nyelni nem tudtam.
- Köszönjük, hogy megmentetted a kölyök életét! A nevem Big Boss. Ezentúl bármire is van szükséged, fordulj hozzánk!"

- Szóval zsaru léted ellenére lepaktáltak veled a maffiák. - jelentette ki Yoongi, és láttam az arckifejezésén, hogy most megfogadja magának, ezentúl semmin nem lepődik meg velem kapcsolatban.
- Hát igen. Mióta megtudták, mi történt az apámmal, és mit mondott nekem a gyilkosa, néha a lakásom körül járőrözgetnek éjszaka, hogy ne támadhasson rám senki.
- Ez azért megnyugtató. Már épp javasolni akartam, hogy költözz hozzánk. - mondta ezt úgy, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna, én ezzel szemben viszont kis híján félrerántottam a kormányt.

- H-hogy micsoda? - nem mertem ránézni, mert féltem, hogy döbbenetemben balesetet okoznék, ezért szigorúan az útra szegeztem a tekintetem.
- Miért lepődsz meg ennyire? A párok egy idő után össze szoktak költözni.

Azt kell mondjam, ettől a kijelentésétől cseppet sem lett jobb a helyzetem, sőt! Nem néztem volna ki Yoongiból, hogy ilyen egyszerűen kijelenti, hogy mostantól párkapcsolatban vagyunk, mi több, össze is költözhetnénk! Ha pár napja valaki azt mondja nekem, hogy mindez megtörténik, én biztos isten, hogy kiröhögöm.

- Szóval akkor mi most... együtt vagyunk? - kérdeztem rá, csak, hogy biztos legyek benne, és egyszerűen képtelen voltam visszatartani a vigyoromat. Elképesztően boldognak éreztem magam.
- Talán nem bizonyítottam be eléggé? Szeretnél egy ráadást? - válaszolt kérdéssel a kérdésemre, miközben sunyin mosolygott, mire nevetve a combjára csaptam. - Mondom én, hogy repetát akarsz! Hát hova nyúlkálsz? - kezdte most már a szemöldökét is rángatni, és képtelen voltam abbahagyni a röhögést.