Messze, régen...

Pandora

Az íj megfeszült. Pandora kiélesítette érzékeit, hogy fel tudjon térképezni minden körülményt: a széljárás irányát, erősségét, a vad súlyát és sebességét, az erdő sűrűségét, s az ebből adódó fényviszonyokat. Rutinos vadászként tudta jól, hogy csak egy lehetősége lesz lőni; ha az elhibázza, oda a zsákmány, vagy ami még ennél is rosszabb, az állat megsérül, s megvadul és akkor jaj annak, aki az útjába kerül...

A lány most a fák lombjai között áttörő fénysugarakat vizsgálta. Igen, gondolta, ideális idő egy vad elejtéséhez, s az állat olyan nyugodtan legelészik ott a fa tövében, mint akinek fogalma sincs róla, hogy már csak percei vannak hátra, néhány óra múlva pedig már nagybátyja vacsoraasztalán fog feküdni a család vacsorájaként.

Nos, a nagybátyja. Rafael bácsi nem volt oda azért, hogy unokahúga az erdőben múlatja ideje nagy részét ahelyett, hogy unokatestvéreivel a könyvtárban tanulna történelmet és etikettet. Voltaképpen Pandora tudta, hogy nagybátyjának elsősorban vele van baja. Köztudott, hogy neki nincs apja, édesanyjával csak nagybátyja kegyeiből élhetnek a Della Rosa palotában, aki a család elleni sérelemnek tartja, hogy húga annak idején megszökött a szülői házból, s egy fattyúval a szíve alatt tért haza. Ezt úgy tűnt, nem szándékozik egyhamar megbocsátani nekik. Pandora éppen ezért próbálta úgy intézni, hogy a lehető legkevesebbet legyen Rafael bácsi szeme előtt, s még akkor is a hasznára legyen, mert ugyan az nem helyeselte, hogy az erdőben kószáljon, a vadhúst igencsak szerette.

Pandora háta mögül enyhe szél támadt, s egy pillanattal később a dámvad felkapta a fejét, és a levegőbe szimatolt.

A lány célzott; nem volt sok ideje, az állat kiszagolta. Megfeszítette a húrt, célzott és...

A szarvast fejbe találták. Egy utolsót rángott még, majd szépen csendben kinyúlt a nyár illatú földön. Pandora mozdulatlanul meredt a tetemre. Eltelt néhány másodperc, hogy felocsúdjon döbbenetéből. A vad leterítve. A nyíl a helyén... a felajzott íjon?

Ahogy magához tért, leeresztette fegyverét, s néhány lépéssel közelebb került az állathoz, közben körbe-körbe forgatta fejét, kutatván, merről érkezhetett a lövés.

Nem is kellett sokat keresnie, pillanatokon belül megjelent egy fiatalember jobb felől, hogy szemügyre vegye zsákmányát. A szemén látszott, hogy elégedett a teljesítménnyel.

Mikor a lány meglátta az embert, pillanatokon belül elöntötte a bosszúság. Valaki, egy másik ember leteríti az ő célpontját, az ő erdejükben, és ráadásul pont...

- Damien! – kiáltott fel bosszúsan, mire a férfi felé fordult.

- Pandora? – csillant fel a szeme, ahogy a lányra tévedt a tekintete, és önelégült mosoly terült el az arcán látva a kezében az íjat. – Öröm téged újra látni – hajolt meg udvariasan a még mindig vadászó helyzetben álló lány előtt. – És mint annyiszor ezelőtt, ismét te voltál a lassabb – jegyezte meg féloldalas mosollyal az arcán.

- Ne éld bele magad annyira! – eresztette le az íjat Pandora, és futólag pukedlizett. – Számos vadat lőttem már le előtted.

- De csak mert nem voltam ott – nevetett fel jóízűen a fiatalember.

- Csak szeretnéd azt hinni – szakadt ki a lányból bosszúsan, mire Damien rosszallóan csóválta a fejét, szemében incselkedéssel.

- Rafael bácsikád tud róla, hogy az erdőben kószálsz vadakat lesve, ahelyett, hogy a nemesi családok eredetéről okulnál, ráadásul még egy békésen vadászó, becsületes arisztokrata ifjút is inzultálsz válogatott sértésekkel?