KERESZTAPA ( HARRY STYLES )

20

CAROLINA
⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯  

Szemeimet óvatosan nyitottam ki, mikor megéreztem a meleg érintést arcomon. Összerezzentem, mivel nem tudtam, hogy kihez tartozik a meleg tenyér. Íriszeim egyből megtalálták a smaragd szemeket. Ajkaim elnyíltak egymástól, és akkor történt meg velem - már egy jó ideje már először -, hogy ledöbbentem.
– Semmi baj. - suttogta telt, dús ajkaival. - Itt vagyok.
– Mi történt? - kérdeztem, miközben felültem. Alhasamban szúró fájdalmat éreztem, amitől felszisszentem. A mellettem ülő férfi, nem nézett rám, csak elfordította a fejét, és ökölbe szorította a kezét.
– Az én hibám. - mély basszusa, még így is képes volt bezengni a halk szobát. - Nem szabadott volna hazaküldjelek. Ha nem jössz ide, akkor mindez nem történik meg. - jobb kezemet, finoman simítottam a férfi arcára, ezzel pedig elértem, hogy tekintetét ismét rám emelje. Megbánást láttam szemeiben, amitől belül mosolyognom kellett. Mégis csak sikerült elérnem, hogy én irányítsak.
– Nem a te hibád, Harry. - feleltem végül. - Nem tudhattad, úgy ahogyan én sem. - vettem egy mély levegőt, de így is fájt minden egyes porcikám. - Hol van most? - kérdeztem.
– Elment. - hangja elhidegült, amint a fiúról kérdeztem. - Be volt drogozva, Lina. Nem sok kellett, hogy halálra verjem, de csakis Niall miatt nem tettem. Elküldtem innen, talán elfelejti az egészet. Sajnálom, hogy nem jöttem előbb.
– Semmi baj, köszönöm, hogy megmentettél. - ujjaimmal kezdtem el babrálni. Kicsit össze voltam zavarodva, legalábbis ezt kellett látnia. - Kérhetek valamit? - ismét ránéztem, és ő is felemelte a tekintetét.
– Bármit.
– Ne szólj apának erről, kérlek. - egy percig elgondolkodott.
– Ha így akarod, tőlem nem fogja megtudni!
– Köszönöm. - hangom picit elcsuklott, miközben visszaemlékeztem a történtekre.
– Hé. - közelebb húzott magához, és karjai közé vont. - Én itt leszek neked, bármi is legyen. - lenézett rám, de tekintete az ajkaimat kémlelte. Közelebb hajolva, újabb édes csókjába vont.
– Nem helyes. - idéztem őt, mikor elváltunk egymástól. Meleg leheletét rám fújta. Szemeiben tűz gyulladt.
– Nem érdekel. - suttogta. - Szükségem van rád, Carolina.
Azt hittem, hogy ez soha sem fog bekövetkezni, de megtörtént. Az enyém volt. Senki másé, csakis az enyém. S ami az enyém, az nem lehet senki másé, mert én mondom nektek, ha valaki el akarja tőlem venni azt ami az enyém, akkor nem állok jót magamért. És isten segítse azt a szerencsétlent, aki az utamba áll.

  𐄙𐄙𐄙 

Egy hét telt el, azóta az este óta. Sok mindent újra kellett gondolnom, de valamiért mindig ugyan arra a dologra jutottam: szükségem van Harryre. Az érintésére, az ajkaira, a lényére. Ő az a férfi, aki boldoggá tud tenni, és én vagyok az a lány, aki boldoggá teheti őt. Kemény küzdelem volt, de végül csak megszereztem magamnak. Ugyan is én mindig megszerzem azt, amit akarok.
– Na mi van Carolina, csak nem telt rosszul az éjszaka? - a fiú gúnyos hangja, bezengte az egész folyosót.
– Menj a pokolba Jack! - forgattam meg a szemeimet, miközben becsaptam a szekrényem ajtaját.
– Szóval rossz volt. - biggyesztette le ajkait. - Tudod, hiányoltalak a szünetben. Mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy majd meglátogatsz. - a barna hajú srác arcán, ismét egy gúnyos mosoly ült.
– Ha én ilyet mondtam volna neked, azt írásba kellett volna adni. Egy ujjal nem érnék hozzád, kopj le, és hajkurászd a szurkoló lányokat! - ezzel ott is hagytam a fiút. Az órák csiga lassúsággal teltek, főleg úgy, hogy csak egy dolgon kattogott az agyam. Látnom kellett őt aznap, mivel már nem bírtam a várakozást. Azt mondta, hogy keresni fog, de azóta már eltelt egy kis idő. Értettem, hogy nem szabadott lebuknunk, de muszáj volt látnom őt. Szükségem volt rá. S a vágy mely belülről uralt, erősebb volt minden egyes tettnél, vagy szónál.