Engedd, hogy megváltoztassalak, s hidd el, jót teszek [Befejezett]

2. fejezet

A Szárnyas Vadkan az évek múlásával is ugyanolyan lepukkant, szánalmas hely képét mutatta, mint a háború előtt. Tulajdonosa pedig, Aberforth Dumbledore semmi jelét nem mutatta annak, hogy szeretne ezen változtatni. Köszönte szépen, ő nagyon jól megvolt a kis kocsmájában, nézzen az ki bárhogyan, s nos... Legyen az bármilyen tiszta is. Ameddig voltak vendégek, akik bőségesen fogyasztottak, nem fájt olyanon a feje, mint a higiénia.

Az ütött-kopott, poros kis kocsma nevezetes hely volt, olyan alakok fordultak meg benne, akiket Roxmorts más, jobb hírű helyei kivetettek volna magukból. Ezeket az alakokat pedig nem rettentette vissza az, hogy érdekes – általában alkoholos – itókájukat ki és milyen üvegből szolgálja fel nekik. A Vadkanban a szokás ugyanaz volt: beülni, inni, lerészegedni, majd kábán hazavánszorogni.

A megöregedett, ősz csapos most is a pultja mögött állt, s már órák óta ugyanazt a poharat törölgette ugyanazzal a koszos-mocskos ronggyal, aminek a látványától egy tisztességes ember azonnal maga elé hányt volna. A jobb napokat látott pohár órák elteltével sem mutatta, hogy egy kicsit is tisztább lenne, sőt, ha a szem jobban megvizsgálta, azt mondaná az ember, hogy a rongytól csak még koszosabb.

Ha Dumbledore épp nem a vendégeket szolgálta ki, akkor általában ezt a tevékenységét végezte: a pohártörlést. Azonban ez csak egy mellékes elfoglaltságként szolgált, figyelme ilyenkor az utcára vagy a vendégek beszélgetéseire irányult. Képes volt mindenkit alaposan áttanulmányozni, s begyűjtött mindenkiről minden információt és minden pletykát.

A csaposon kívül egyetlen ember tartózkodott még a kocsmában, lévén, hétköznap van és lassan éjfél. Egy sötét alak, aki a leghátsó sarokban húzta meg magát, s igyekezett észrevétlen maradni mindenki előtt – habár egyedüli vendégként ez igencsak nehéz feladatnak bizonyulhatott.

Ekkor egy félhangos morgás hangja hallatszódott a sarokból, s Dumbledore ezt a pillanatot választotta arra, hogy törődjön igen csak nem kívánatos vendégével. Lecsapta az immár ténylegesen használhatatlanná vált törlőrongyot a pultra, a poharat - amit valószínűsíthetően tisztának vélt - a helyére rakta a többi közé, kezét megtörölte a nadrágjában, s elindult a sötét alak felé.

– Tíz perc múlva zárok – kijelentésére egy újabb morgás lett a válasz –, az ajtó arra van, kérem, távozzon!
Ekkor az alak felemelte a fejét, amit eddig a karjára fektetve tartott, s keresztbeálló szemmel kereste a csapost.
– Hozzon még egyet! – Szavait csuklás, majd undorító böfögés követte, a csapos pedig elfintorodott.
– Nincs még egy, zárok!
– Mennyit kér, hogy... Valaki itt maradjon... Éjszaka. – Az alak beszédét igencsak megnehezítette a folyamatos csuklás.
– Ne csinálja magával ezt, ember.
– Ne szóljon bele...
– Felüzenek az iskolába, hogy itt van. Már biztosan keresik. – A sötét alak hitetlenkedve horkantott szavaira. – Vagy keresni fogják.

Piton felállt az asztaltól, egy pillanatra megtámaszkodott, majd lecsapta a poharát, hátra nyúlt a köpenyéért, ami eddig a szék karján pihent, s jobbra-balra lépegetve elindult az ajtó felé. Amikor végre a kilincsen érezte a kezét, úgy nyitotta ki az ajtót, hogy közben majdnem hátraesett a helyiségben, mikor pedig megtalálta az egyensúlyát is, szó nélkül távozott.

– Magának is viszlát – morgott Dumbledore, s dühösen vonult el bezárni az ajtót.

*

Hermione a következő napokban úgy érezte, egy kis magányra van szüksége, ezért igyekezett minden olyan tényezőt kerülni a Roxfortban, ami az első néhány napjára emlékeztette.

Ez azt jelentette, hogy még az eddigieknél is jobban belevetette magát a tanulásba. Az órarendjének megfelelően órákra járt, az étkezésekkor lement a Nagyterembe – habár néha kihagyta a reggelit vagy a vacsorát, esetleg mindkettőt -, de nem kezdeményezett beszélgetést senkivel sem, mások kérdéseire tőmondatokban válaszolt, s hamar elhagyta a helyszínt, hogy ne kelljen belefolynia semmilyen társalgásba.

Gondolkodnia kellett, át kellett értékelnie azt a fajta rendet, ami szerint eddig az életét élte.

Hét éven keresztül folyamatosan Harry mellett volt, segítette őt a Voldemort elleni harcban. Nem titok, hogy ő volt a hármasban az ész, s nélküle vajmi kevés esélye lett volna a fiúknak legyőzni Voldemortot.

Harry azonnali cselekvővágya és ebből fakadó meggondolatlansága, valamint Ron gyakori szerencsétlenkedése végett állandó feladatává vált, hogy mindig odafigyeljen a fiúkra. Ő volt az, aki ésszerűen gondolkodott, aki tervet készített minden egyes akciójuk előtt, függetlenül attól, hogy a végére mindig elszabadult a pokol – ami természetesen nem szerepelt a tervei között.

Napjait a feketemágus elleni folyamatos menekülés és harc, az életben maradás töltötte ki.

Rá kellett jönnie, hogy csak nagyon keveset törődött saját magával, belegondolva pedig lényegesen kevésszer csinálta azt, amihez kedve volt. Ezért úgy döntött, hogy őt most a tanulás és a vizsgákra való felkészülés érdekli leginkább. Szentül állította, hogy ezt sosem lehet elég korán elkezdeni, háborús hősként pedig kivételesen jól akart teljesíteni az iskolában, hogy másoknak is megmutassa: attól nem veszíti el az ember a fejét, mert híres lett.

Néhány hete jártak csak a Roxfortba, de rá kellett jönnie, hogy a roxforti tanárok nagyon is komolyan veszik a RAVASZ szintű vizsgákra való felkészülést. Hermione úgy vélte, ebben szerepet játszik az is, hogy nem kell minden sarokban Voldemort halálos átkától rettegniük, így jobban belemerülhetnek a tananyagba, ami azt is maga után vonja, hogy több házi feladatot is adnak.

Ennek köszönhetően a napjai abból álltak, hogy evett, aludt, tanult. Néha csak evett és tanult, de neki így jó volt. Száműzte fejéből a rossz gondolatokat, amik állandó töprengésre késztetnék, s most a Griffendél-torony kandallója előtt ücsörgött az átváltoztatástan könyvével az ölében. Fel sem tűnt neki, amikor helyet foglalt mellette valaki a vörös-arany kanapén. Már csak azt vette észre, hogy megszólítják.

– Szia Hermione!
– Ó, szia Harry. Hogy vagy? – kedvesen fordult a fiú felé, s próbálta leplezni, hogy igencsak rosszkor zavarták meg.
– Én jól, és te? – kérdezte a szemüveges fiú. Fürkésző tekintettel vizsgálta barátnőjét.
– Én is – húzódott félmosolyra a szája, s becsukta a tankönyvét –, tanulok.
– Azt látom – szólt Harry. – Igazából mást sem csinálsz.
– De Harry! – Hermione igazán felháborodott. – Neked is ezt kellene tenned, ha RAVASZ-t akarsz bármiből is.
– Hermione, mi a baj?
– Mi lenne? – zavartan fordította el a fejét.
– Nem beszélsz velem. – Harry hangjából kihallatszott a tehetetlenség és a szomorúság. – Mi történt? Kérlek, mondd el, nem tudok semmit.
– Nem történt semmi.
– Hermione, eddig mindent meg tudtunk beszélni. A barátod vagyok, látom, hogy hetek óta nem beszélgetsz senkivel néhány szónál többet. És igazából Ron se – bánatosan lehajtotta a fejét, majd üres tekintettel bámult a tűzbe.

Ron nevére a lány elvörösödött, Harry szemébe nézett, s ekkor gördült végig az első könnycsepp az arcán.

– Ó, Harry! – Hirtelen lendülettel vetette magát barátja karjaiba, arcát belefúrta a nyakába és sírni kezdett. – Én nem akartam! Nem akarok rosszat Ronnak, ő a barátom, de én nem tudom őt szeretni. – Mire befejezte a mondatot, a kezdeti sírás átváltott keserves zokogásra. – Szeretem őt, tényleg, de csak mint barátot.
– Szóval ez a probléma. – Kissé felkészületlenül érte Hermione összeszedetlen vallomása, de hamar megvilágosodott.
– Azt mondta, hogy nem tud elfelejteni és szeret engem. Fogalmam sem volt, hogy ezt érzi, hiszen megbeszéltük...
– Jól van, sss. Nyugodj meg. – Szorosan magához húzta a lányt és a haját simogatta. – Nem lesz semmi baj, megoldjuk.
– Én nem akarom, hogy emiatt tönkre menjen minden. A barátságunk... Annyi mindenen mentünk keresztül. – Egyre csak folytak a könnyei, s azt kívánta, Harry bár el tudna tüntetni minden gondot csak azzal, hogy a haját simogatja.
– Ron majd... Túlteszi magát ezen, csak idő kell neki. Nem fogom hagyni, hogy bármi is tönkre menjen. Ezt is megoldjuk, ahogy eddig minden mást is.

Harry mindkét barátját egyformán szerette, s nem akarta őket elveszíteni. Az utóbbi hetekben azonban félő volt, hogy a hármas szétszakad. Ron és Hermione akaratlanul is a fiú élete részévé váltak, a családja voltak, el sem tudta képzelni, hogy ők ketten ne álljanak szóba egymással.


Amikor nyár elején barátai úgy döntöttek, hogy egy párt szeretnének alkotni, ő teljes vállszélességgel kiállt mellettük és támogatta őket, de lényegesen mindent felborított ez a helyzet köztük. Ron a szakítás után sem volt képes Hermionéra barátként nézni, emiatt pedig Hermione nem bír az ő társaságukban maradni. Harry megértette, hogy feszélyezve érzi magát, ezért gondolta azt, hogy ezen az estén megvárja, amig mindenki elmegy lefeküdni, s akkor beszél a lánnyal.

Nem érte váratlanul a hír, hogy Hermione Ron miatt van ki, s miatta ítélte magát örökös, már-már kegyetlen tanulásra. Hiszen a lány minden nap korán reggel kelt és késő este feküdt le, s Harry akárhányszor látta, az egyik könyve mögé bújt el.

Ez nem mehetett így tovább, ez nem volt megoldás a bajukra. Elhatározta, hogy másnap Ronnal is beszélni fog. Tudta, hogy nem választhat kettejük között, nem is lett volna képes rá, ezért továbbra is ott kell lennie mindkét barátja mellett, hogy együttesen megóvhassák azt a köteléket, amit évek óta közösen ápolgattak hármójuk között.

Amikor Ron és Hermione úgy döntöttek, hogy egymás nélkül folytatják tovább, azt hitte, hogy az idő múlásával tényleg minden a helyére áll, s képesek félretenni a történteket. Ám most Ron vallomásával tovább bonyolódott a helyzet.

Nem lepődött meg ezen, hiszen a Roxfortban akarva-akaratlanul mindig bonyolult helyzetekben találták magukat. Csak ez egy kicsit most más volt. Ő nem akarta a jóságos tündér vagy a békítő szerepét játszani, de ha a barátai rosszul érzik magukat egymás társaságában, akkor ő is rosszul érzi magát az ő társaságukban, s ezen minél előbb változtatni szeretett volna.

Hagyhatná, hogy ők ketten elintézzék ezt a problémát, ám ahogy barátait ismerte, Ron nem lett volna képes még egyszer Hermione elé állni, Hermione pedig valóságosan menekült azokból a társaságokból, amikben a vörös hajú fiú is részt vett. Mindketten túl makacsok ahhoz, hogy felnőtt ember módjára beszéljék meg a bonyodalmaikat.

Azon csodálkozott, hogy az órákon nem feszengtek egymás társaságában, de jobban belegondolva most tűnt fel neki, hogy általában ő, Harry, vagy éppen Ginny mindig Ron és Hermione között ültek. Így nem is adódott lehetőség a kellemetlenségekre.

Hermione magát okolta, amiért nem volt képes viszonozni Ron érzéseit, és ezzel fájdalmat okozott neki. Nem akarta, hogy a jelenléte még kellemetlenebbé tegye a fiú számára a napokat, ezért került minden emberi kontaktust, amit csak lehetett.

Ron viszont szintén magát okolta, amiért Hermione magába fordult, hiszen ő kezdte el ismét ostromolni az érzéseivel. Őrült kerék volt ez, ami egyre csak forgott oda és vissza, megállíthatatlanul.

Harry titkon a lánynak adott igazat, mert hiába volt Ron az egyik legjobb barátja, úgy gondolta, hogy Hermionéhoz egy sokkal érettebb, értelmesebb, okosabb és komolyabb férfi illik. Igaz, hogy a háború közben a vörös hajú felnőtté érett, ám még mindig komolytalan volt egy olyan lányhoz, mint Hermione. Ezért is nem működött kettőjük között.

Harry azon sem lepődött meg, hogy Hermionénak nem volt párkapcsolata egyik roxforti diáktársukkal sem, de még egy muglival se, akiről tudott volna, hiszen a korosztályuk nem ért fel Hermione komolyságával és intelligenciájával.

Reménykedett benne, hogy idővel barátnője is megtalálja majd a társát, akit szerethet, s aki boldoggá teszi majd. Harry megfogadta magának, hogy mindenben támogatni fogja, és mellette lesz, amikor a lánynak szüksége van rá.