*Yamaguchi Tadashi*
Eltelt az egy hét, így hétfőn újra iskolába kell mennem. Mindentől függetlenül jól esett ez az egy hét szünet, bár az meglehetősen korlátozta a lehetőségeimet, hogy a zúzódások mindig elkezdtek fájni, ha erőteljesen mozdultam.
Tsukkival azóta sem beszéltünk, utoljára akkor láttam, mikor visszahozta a táskámat a következő nap. Ezáltal azt sem tudom, hogy várjak –e rá egyáltalán ma reggel, vagy induljak el nélküle. Yanakának elmondtam, hogy ezen a héten már megyek, szóval megeshet, hogy ő elmondta Tsukkinak.
Miközben ettem a reggelimet a csöngő megszólalt, amiből gyorsan sikerült kitalálnom, hogy bizony csak egy ember lehet az. Felkaptam a táskámat, elköszöntem anyáéktól és már kint is voltam.
- Szia – köszöntem. Kei rám pillantott és egy kis mosoly kíséretében ő is visszaköszönt. Egy kicsit lesokkolt, mivel eddig nem volt része a reggeli rutinnak a mosoly az ő részéről, de egyáltalán nem bántam. Sokkal kedvesebben nézett ki így.
- Hogy van az oldalad?
- Már jobban, bár még mindig van néhány zúzódás. Még nem fogok tesizni és a röplabda edzéseken sem fogok még egy hétig részt venni – magyaráztam.
- Az orvos adott felmentést? – kérdezte.
- Igen. Szegény nem tudta, hogy mi történt és próbált poénkodni. A szüleim pedig nem gondolták annyira viccesnek a helyzetet, így elég kínos volt a szituáció – meséltem. Kei nem válaszolt egyből.
- Nem is volt vicces. Ennek meg sem kellett történnie, de beszéltem az osztályfőnökkel, és felfüggesztették a három srácot.
- Mégis megtörtént – válaszoltam minden érzelem nélkül. Nem azt mondom, hogy nem fájt és fáj még mindig, de nem tudom már meg nem történtté tenni, így maradt a beletörődés. – Egy nagy és fájdalmas tapasztalat volt az élettől, de nem tudom meg nem történtté tenni.
- Tapasztalat... - suttogta úgy, mint aki nem is hallotta még ezt a szót. – Ha arra gondolsz, hogy nem kell elrejteni a szeplőidet, mert így is ugyan olyan jól nézel ki – sőt-, mint nélküle, akkor egyetértek veled. Másképp pedig nem. – A hangja halkan csengett és egyben gyengéden is. Miután nem tudtam mit válaszolni erre, témát váltott. – Mindegy... Amúgy a többiek már kérdezték edzésen, hogy mi történt veled. Nem tudtam, hogy mit mondhatok el és hogy mit nem, így csak annyit tudnak, hogy felmentésed van.
- Köszönöm. Nem akarom, hogy a többiek megtudják, hogy mi történt. Elég nekünk tudni róla.
Mikor beértünk az osztályterembe köszöntem a többieknek, majd leültem a helyemre. Elkezdtünk beszélgetni Yanakával, de attól függetlenül véletlenül meghallottam, ahogy Kaito kérdez valamit Tsukkitól.
- Sikerült valami szépet mondanod neki? – kérdezte, de Kei csak vállat vont. Miről maradtam le ebben az egy hétben, hogy ilyenekről beszélgetnek?
- Tényleg, Yamaguchi – szólt Yanaka, hogy végre rá figyeljek. – Kérdezted már Keit az angolról? Tudod, egy hónap és itt vannak az év végi vizsgák.
- Ah, tényleg. Teljesen kiment a fejemből – csaptam a homlokomra. – Köszi, hogy szóltál. Megint. Majd megkérdezem tőle – sóhajtottam. – Komolyan, most, hogy visszajöttem azt sem tudom, hogy hol áll a fejem.
- Megértem – bólogatott barátom. – Most hogy közelednek a vizsgák mindenki ilyen lett.
___________
- Örülünk, hogy újra itt vagy Yamaguchi. Bár ahogy látom, még nem játszhatsz – üdvözölt Daichi-san.
- Igen, ezen a héten még fel vagyok mentve, de jövő héten már nem, ha minden jól megy – magyaráztam, mikor Takeda sensei esett be a tornaterem ajtaján.
- Elmegyünk, ugye? – kérdezte lelkesen. Mindenki kíváncsian és egyben értetlenkedve áll, amit valószínűleg észrevett a sensei is, így folytatta. – Jövő héten lesznek Tokióban edzőmeccsek, és Nekomata sensei ajánlására a többi csapat is elfogadta, így mi is ott leszünk.
Még néhány szót váltott a sensei Ukai edzővel, de már ment is tovább, én meg csak kíváncsian körbenéztem a többiek között. Mindenki fel volt hangolva, nem is beszélve Hinatáról, de ezen már nem lepődtem meg. Próbálva végig gondolni a dolgokat, mentem a többiek után, miután Daichi-san kijelentette, hogy futni megyünk fel a hegyre. Egy ideig mentem utánuk, egészen addig, míg el nem értük a főépületet. Elköszöntem tőlük, és felsétálva a harmadikra ültem le egy padra, hogy kivárjam a rajzszakkör kezdetét. A még be nem fejezett rajzomat elhoztam magammal, így miután az utolsó ember is kiment a teremből, ahol szoktunk lenni, én foglaltam be magamnak.
- Áh. Yamaguchi. Nem gondoltam, hogy maga már itt lesz – lepődött meg a rajztanár, mikor belépett.
- Jó napot kívánok – hajoltam meg gyorsan felállva. – Igen, ebben az egy hétben nem vehetek még részt a testnevelés órákon, ezért egyből idejöttem – magyaráztam.
- Áh. Értem már. És min dolgozol most? – kérdezte, közelebb sétálva hozzám. Oda fordítottam a papírt, amit néhány percig elemzett, majd rám nézett. – Tudod, Yamaguchi, szerintem elég tehetséges vagy. Ha van kedved, akkor beneveznélek egy rajzversenyre. – A kérés hirtelen ért. Már majdnem mondtam volna egy igent, de utána beugrott, hogy már így is egy kicsit túl sok mindent akarok egyszerre csinálni, és nem vagyok benne biztos, hogy lesz erre időm, így elhúzva a számat mondtam egy elég szomorú nemet. – Nos, ezt sajnálattal hallom, de ha mégis meggondolnád magad, akkor nyugodtan szólj.
Ezután mind a ketten csöndben ültünk, én rajzoltam, majd elkezdtem a telefonommal játszani, mikor eszembe jutott Yanaka húga. Azóta nem beszéltem vele, így ráírtam.
,,Szia. Azon gondolkoztam, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem megnézni egy filmet most szombaton?"
Nem a legjobb kezdés, de többre nem futotta. Néhány másodperc után már jött is a válasz, majd ezután még megbeszéltük, hogy melyik filmre ülünk be, és mikor elköszöntünk, Yanaka lépett be az ajtón. Úgy látszik, akkor már mindjárt vége a röplabda edzésnek is. Már alig várom, hogy újra elmehessek Shimadához gyakorolni.
Yanaka után kezdtek egyre többen megérkezni, ami miatt egyre hangosabb is lett a terem, de nem bántam. Én elbeszélgettem barátommal, meg néhány új sráccal is megismerkedtem, Yanakának hála, aki eléggé nyitott volt mindenki felé.
________
Miután vége lett a szakkörnek, összehúzva magamon a kabátomat léptem ki az iskolából, mikor megpillantottam valakit a falnak dőlve állni. Egyből ismerőssé vált a piros táska, meg a magas alak.
- Hogy hogy még itt vagy? – kérdeztem.
- Kicsit elhúzódott az edzés, gondoltam megvárlak.
- Oh. Király. Akkor mehetünk is – válaszoltam, és megvártam amíg Kei is elrugaszkodik a faltól. – Tudod... Mindjárt itt vannak az év végi vizsgák – kezdtem, mire csak bólintott egyet. – Nem akarsz egy kicsit segíteni angolból? Te is láttad, hogy elképesztően rosszul megy.
- Ha szeretnéd. De nem vagyok jó tanár.
- Nagyon szeretném! – válaszoltam. – Elég, ha csak elmagyarázod. Már az is nagyon sokat segítene – tettem össze a kezeimet. – Akkor, amikor neked jó.
- Nekem a mostani szombat jó, ha neked is, utána meg, ha úgy alakul, akkor el is mehetünk valahova. – Már egyeztem volna bele, mikor beugrott a randi Yanaka húgával.
- A szombat nem jó, dolgom van.
- Milyen dolgod? – kérdezte meglepetten. Nem volt tervben, hogy már most megtudja.
- Yanaka húgával úgy döntöttünk, hogy elmegyünk megnézni egy filmet, és utána pedig beülünk valahova kajálni – válaszoltam, és láttam az arcán a meglepődöttséget, mikor felpillantottam rá. Majd egy pillanattal később átsuhant az arcán egy másik érzelem, de mire felfogtam volna, már ismét a semleges tekintete maradt.
- Akkor nem is mondtam semmit. Majd ha van olyan nap, amikor szeretnéd, hogy segítsek, szólj – mondta. Semelyikünk nem szólalt meg ezek után, csak csöndben sétáltunk a sötétben, hallgatva, ahogy a tücskök zajongnak.
- De a vasárnap jó nekem – szólaltam meg egy idő után. – És akkor tényleg elmehetünk utána valahova. – Próbáltam javítani a helyzeten, nem sok sikerrel. Ráadásul oda értünk a házunkhoz is, ami a végét jelentette a beszélgetésnek.
- Mindegy – vont vállat. – Hanyagoljuk inkább. Holnap találkozunk – intett egyet felém, majd feltéve a fejhallgatóját elsétált.
Nem tudom, hogy most megbántottam-e vagy nem, mivel még soha nem láttam ilyennek. Ez fura.
Örömmel várom a véleményeiteket a komment szekcióban. :)
![Bocsi, nem értek a szerelemhez - Tsukkiyama [BEFEJEZETT]](https://img.wattpad.com/cover/133491091-64-k605659.jpg)