Falkában

Tragédia

Arra a pár percre nem figyeltem semmi másra, még azt se hallottam, hogy fütyülnek, vagy éppen lefotóznak. Valaki rosszallóan méregetett, vagy utálkozva, de ebből semmit se érzékeltem a világon. Amikor elváltunk, még pár másodpercig fürdőztünk egymás szemeiben, majd Colt hirtelen a zsebéhez kapott, és elővette a telefonját, amin máris fogadott egy bejövő hívást. Megragadta a kezem, és kirángatott a tömegből. Addig nem engedett el, amíg egy kicsit csendesebb helyre nem értünk.
- Most már hallak. Mi van?
- Colt azonnal gyere haza! Baj van! Megtámadtak. Apád nem bírja egyedül.

Még én is hallottam a telefonból szűrődő hang erős zihálását, majd egy ordítást. Mintha dulakodás zaja lenne. Ekkor megszakadt a vonal, és már csak a szaggatott hangjelzést hallhattuk. Colt arcára kiült az iszonyat.
- Mennünk kell. - azzal már indult is, de én megragadtam a kezét.
- Margery és Percy is kell. Ketten nem sokra megyünk, ha még az apád is bajban van. - mondtam, majd most én rángattam őt be a tömegbe. Hamar megtaláltuk az ikreket, akik készek voltak velünk jönni. Vagyis egy kicsit spiccesen, de felfogták a lényeget.
- Azonnal indulunk. - bólintott Margery. Megragadta Percy kezét, majd a miénket is. Vakító fény vett minket körbe, majd egy ismeretlen helyen találtam magam. Egy erdőben voltunk, sejtettem, hogy melyikben.
- Futás fiúk. Majd utolérünk. Sajnos csak eddig tudtunk elteleportálni titeket-nézett ránk a lány. Még mindig fogta testvére kezét, úgy indultak neki az erdőnek.
- Addig ne változz át amíg nem muszáj - mondta Colt, majd nekiiramodott hatalmas farkas alakjában. Utána rohantam. Jóval lemaradtam Colttól, de az ikreket is lehagytam nagyon hamar. Sokkal gyorsabb vagyok mint egy átlagember. Követtem Coltot, már hallottam is a zsivajt, a sírást. Iszonyatosan éreztem magam. Amíg mi buliztunk, megtámadták Colt otthonát. Ezt előre eltervezték ebben biztos voltam. Amikor odaértem, megcsapott a vér és a kétségbeesés bűze. Mindenhol sebesült farkasok, vagy félig átváltozott emberek rohangáltak, kuporodtak. Úgy tűnt, mintha már vége lenne az egésznek. Mintha csak a legvégére értünk volna oda. Megpillantottam Coltot, aki pont ekkor vetette rá magát, egy emberre, akinek fegyver volt a kezében. Hallottam, hogy eldördül valahol egy másik pisztoly, így a hang után mentem, hogy megtaláljam. Hogy meg tudnám e ölni? Képes lennék egy vadászt megölni? Colt igen. Ebben biztos voltam. Sose öltem ezelőtt. Viszont amint megláttam a férfit, ahogy becélozza Coltot, elborult az agyam. Rávetettem magam, és kicsavartam a kezéből a fegyvert. Agyamat elöntötte a düh, éreztem hogy a karmaim és a hegyes fogaim előjönnek. Nem alakultam át teljesen, de nem tudtam megtartani az emberi formámat. Képzett vadász volt, azonnal nyúlt a késéért, és rám támadt. Védekezni se volt időm, már beledöfte az oldalamba, mire felordítottam fájdalmamban. Éreztem, hogy az ezüst végigmarja a húsomat, mintha izzó vasat forgatnának a beleimben. Megragadtam a vadász kezét, majd kitörtem. Kihúztam magamból a kést, és beleállítottam a földbe. Ennyibe nem fogok belehalni. Az ember futni kezdett, eldobott egy füstgránátot, amitől fuldokolni kezdtem, marta a torkom, a szemem, az orrom. Iszonyatos volt. Felmásztam egy fára, így kikerültem a fülstfelhőt, és gyorsan odébb álltam, mielőtt fejjebb szállt volna a füst. Nem adtam fel az üldözést, amikor utolértem, rávetettem a vadász hátára magam, végigkarmoltam, maradandó sebeket okoztam neki. Végül tarkón vertem, mire elájult. Hosszasan álltam felette. Óráknak tűnt de igazából egy perc lehetett talán. Megöljem? Valószínűleg elvérzik ha itthagyom. Hacsak nem találja meg egy társa és megmenti. Nem gondoltam magamat késznek a gyilkolásra, így otthagytam. Rohantam vissza a táborba, hogy megtudjam mi van a többiekkel, legfőképpen Colttal. Kiértem a mező szélére, és akkor meghallottam. Szívhez szorító vonyítás volt, és határozottan Colt hangja. Nem sokkal később csatlakozott hozzá még jó pár hang. Ennél szomorúbb, és szívet tépőbb hangot még életemben nem hallottam. Tudtam, hogy ez mit jelent. Csak egyet jelenthet. Elpusztult az alfa. Az egész falka siratta a vezérét, aki ott feküdt, vérbe fagyva a saját házának oldalánál. Remegő lábakkal léptem közelebb. Néhányan rám néztek, de nem is foglalkoztak velem. A fájdalmuk most mindennél nagyobb volt. Két vörös fej állt az élettelen test mellett, de amikor rám néztek, csak megrázták a fejüket.
- Sajnos már nem tudunk segíteni - mondta Margery, majd ellépett a férfi testétől.
Colt még mindig farkasként odalépkedett, de mire odaért, már nem volt állatias. Összeroskadt, majd zokogva a földre borult. Azt hiszem az ő fájdalma a legnagyobb mind közül. Hiszen ő nem csak a falkavezérét vesztette el, hanem az édesapját is. Idáig éreztem a kétségbeesett gyászt, ami belülről szaggatta darabokra. Ez a fiú megtört. Már soha többé nem lesz olyan mint volt. Nem mertem közelebb menni, az ikrek is távolabb mentek, végül mellém álltak. Margery megfogta a vállamat. Egyszerűen felfoghatatlan volt az egész. Ennyi farkast sose láttam még együtt. Ahogy mindenki odament egyenként, megérintette a halottat, majd meghajolt, éreztem, hogy könnyek folynak le az arcomon. Egészen kicsi gyerekek is odamentek, véres, koszos kezükkel nyúltak, hogy megérintsék azt a kedves öregembert, aki annyi mesét és történetet mondott el nekik. Annyi mindent tanultak tőle. Ilyen fiatalon is érezték a tiszteletet iránta. Két öregasszony ment oda, majd végül letakarta a testet egy fehér lepellel. Mindenki elbúcsúzott a vezértől, ideje volt megejteni a telefonhívásokat, majd bejelenteni a rendőrségen is a bűntényt. Nemsokára kiértek a rendőrök, mentők, bár nekik nem sok dolguk akadt, mivel a sérülések nagy része már begyógyult mielőtt ideértek volna. A falka nagy részét elterelték addigra, így az eset egy egyszerű vadászbalesetnek lett beállítva. Figyeltem, ahogy Coltot kérdezték a rendőrök, a keze ökölbe szorítva remegett maga mellett. Halkan beszélt, nem is hallottam rendesen amit mondott.
- Shane menj oda hozzá - szólt szipogva Margery. Colt felé bökött, akit pont elengedtek a rendőrök, és most a háza felé vette az irányt.
- Nem... Nem tudom... - haboztam. Féltem találkozni egy összetört emberrel. Fogalmam se volt róla mit mondhatnék neki. Még vártunk egy kicsit, majd Colt újra visszajött, odament egy férfihez beszélgetni. Nyilván a falka egyik tagja volt. Igen erős harcosnak tűnt.
- Ne hagyjatok vele egyedül - mondtam halkan, majd felálltam, és elindultam Colt felé. Pár lépéssel lemaradva mögöttem az ikrek követtek. Odamentem a fiúhoz. A szemei vörösek és duzzadtak voltak. A haja most kócosan összevissza állt a feje tetején, ahol már félig kibomlott a kontya.
- Egy olvadó ezüst töltény volt. Az egész szervezetében szétterjedt az ezüst. Képtelen volt újraregenerálódni. És még farkasölőfű is volt rajta. - mondta halkan. Egész testében remegett, legszívesebben odementem volna hozzá és megöleltem volna, de tudtam, hogy most nem fogadná jól. - Garret szerint belső támadás volt. - folytatta. Nem akartam hallani, de ő mégis csak mondta és mondta, hogy mi történt.
- A falkából jónéhányan egymásnak estek, ezzel zavart okoztak, és mindenki figyelmét elterelték. Ekkor jöttek be a vadászok a területünkre. Több farkast is megsebesítettek-itt tekintete az oldalamra irányult, ahol tiszta vér volt a ruhám. A seb már kezdett begyógyulni, de még sajgott. - nagy kavarodás támadt, de nem öltek meg senkit. Amikor ideértünk, már csak hárman voltak itt vadászok. Az egyikük ölte meg egy golyóval. - színtiszta gyűlölet villant a szemeiben. Hátrébb léptem egyet, annyira éreztem az érzelmeit ahogy kiáradnak belőle. Ha tudná, hogy nem öltem meg rendesen azt a vadászt, aki valószínűleg az apja gyilkosa volt... Azt hiszem ezt soha nem fogom neki elmondani.
- Colt-kezdtem halkan.
- Még át se változott - vágott a szavamba mielőtt bármit is mondhattam volna. - Próbálta megnyugtatni a többieket, miután már harcolt egy vadásszal. Heh... Gyáva... Meg se érdemelte, hogy az apám ölje meg-elöntötték a könnyek az arcát, de nem törölte le. Hagyta, hogy végigfollyanak az állán, majd beleessenek a fekete földbe.
- És vadászbalesetnek kellett beadni a rendőrségnek. Amikor ez szándékos gyilkosság volt. Egyetlen céljuk volt ma este. Az apám megölése. És ezt csak úgy tudták véghez vinni, ha engem távol tartanak mindettől.
- Colt... Ha itt lettél volna téged is megöltek volna. - mondtam halkan. - mint örököst és mint egy hozzám közel álló embert. - a tekintete rám villant.
- Pontosan - bólintott. - mégis ki miatt van ez az egész? Bekönyörögted magad a területünkre, semmi esetre se akartál elmenni, pedig annyiszor mondtam neked, hogy menj innen. Nem volt elég az se, hogy Tylerék annyiszor összevertek. Az egész eddigi évemet a pesztrálásoddal töltöttem, és csak arra figyeltem, hogy ne essen bajod és életben maradj. Aztán mi történt ma? Elmentem egy buliba. Egy krízis helyzet közepén. Amikor mondtam, hogy nem kellene, te megint csak makacskodtál, és természetesen igent mondtam neked. Mégis mikor tudtam én ellenállni neked? Nagyon jól tudod, hogy soha. Pedig ma itt kellett volna lennem. Itt kellett volna lennem és meghalnom.

- Colt én...
- Shane- a szemembe nézett. Nem tudtam többé mire gondol. Már nem éreztem felőle semmit sem. - Menj el. Mindegy, hogy az egész városból, vagy Amerikából, de most innen, ahol én is itt vagyok... Menj el-mondta, majd hátat fordított nekem és visszament az övéihez.
Lassan megfordultam, majd Margeryek döbbent tekintetével találtam szembe magam.
- Akkor... Menjünk - vontam meg a vállam. Valami eltörött bennem. Már csak azt éreztem, hogy a sós meleg könnycseppek zuhatag módjára ömlöttek le az arcomon. Margery átkarolta a vállamat, majd elindultunk hazafelé.